Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Első felvonás. Irodalom I.
kítás funkcióját vállalja magára. Amelyik megismertet különböző korszakokkal, segít megélni, újrateremteni az akkor volt emberek problémáit, segít újraalkotni etikai alaphelyzeteket, amelyeket megélve erkölcsi tapasztaláshoz lehet jutni. Olyan eszköznek kell maradnia az irodalomnak a mai gimnáziumban, amelyik saját lehetőségeire, sorsára készíti fel a következő nemzedéket. Az „itt”-re és a „most”-ra. Mindez azt jelenti, hogy az irodalomban bevezetendő változtatásokat az oktatás egésze oldaláról kell szemlélni. Csak olyan módosításokra kerülhet sor, amelyek a tantárgy alapvető funkcióját ebben a szellemben építik tovább. Azaz: miközben a műalkotások szemléletében kétségtelenül nagyobb teret kell biztosítani az esztétikai-poétikai meghatározottságnak, semmiképpen nem szabad lemondani az alkotások szociológiai-etikai értelmezéséről sem. Világosan kell látni azt is, hogy a tárgyalandó művek kiválasztása nem csak szaktudományi kérdés. Ha ugyanis az anyag meghatározásában az esztétikai érték lesz az egyetlen kritérium, akkor a diákok bizonyára eljutnak majd mutatós, de felületes ismeretekhez, a művekkel és az irodalommal azonban tartós kapcsolatba nem kerülnek. Az alkotások ugyanis a levegőben maradnak. Ha lemondunk arról, hogy az alkotásokat a bennük rejlő szociológiai és etikai tartalom is minősítse, oktatásunk (először a világon) a világirodalomra támaszkodik majd. Ezt pedig nyilván csak úgy tudja megtenni, hogy továbbra is háttérbe szorítja az erdélyi emlékiratírókat és Mikest, hiszen Szent Ágoston tényleg érdekesebben írt, háttérbe szorítja Fazekas és Berzsenyi verseit, Kármán József alakját (a Werther... ugyanis valóban jobb, mint a Fanni hagyományai), elhomályosítja Aranyt, mert az európai válsághangulatot Baudelairehez képest kevésbé jól fejezte ki, Kemény Zsigmondot és Jókait, hiszen ők sem a kor kínálta naturalista regényt, karrierregényt írták. Ez a szemlélet pedig rövidesen megkérdőjelezi Babitsot, majd Adyt, József Attilából csak a szürrealista verseknek kegyelmez, elveti Veres Pétert és Szabó Pált. Az így „kiválasztott” tananyag bizonyára „európai” lesz. Feltárja a 14-18 éves diák előtt Szent Ágoston lelki megvilágosodásának útját, Werther dilemmáját, Baudelaire poklait, Franz Kafka viaskodását, de elfödi Mikes hazához ragaszkodó tisztességét és prózáját, Berzsenyi hangulatlírájának szépségeit, elfödi Keményt és Aranyt, akik az 1849 utáni sokkhelyzetben a megmaradás morálját próbálták végigélni műalkotásokban és szereplőkben, elfödi Móriczot, mert nem a szecesszióserotikus irodalom hullámán érkezett. És elfödi Babitsot, mert nem elég avantgarde (és talán azért, mert le merte írni: nem tudta végigolvasni 141