Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Első felvonás. Irodalom I.
Az új irodalomkönyvet épp az jellemzi — és nemcsak az első fejezetben —, hogy a művet mindig megformált ideológikumnak igyekszik tekinteni, sohasem tartalomnak vagy formának. A tankönyv az esztétikai minőségeket határozottan összekapcsolja az élet értékeivel. Épp Sipos Lajos az, aki szétválaszthatónak hiszi például az irodalmi műből sugárzó „hazához ragaszkodó tisztességet” és a mű „mutatós” jellegét. Mintha kizárólag a megformálás értékeit tartaná esztétikai jellegűnek, de a megformált értékeket (vő. a tankönyv 45-68. lapjával) már nem. Az esztétikai és etikai műérték kérdésében következetesen monista tankönyvvel szemben Sipos Lajos a magyar- és világirodalomra is kiterjeszti a szétválasztást, ahol is a világirodalom főleg esztétikai, a magyar főleg etikai értékekkel jeles. Nézete félelmetes kijelentésekre vezeti. Például: „Szent Ágoston tényleg érdekesebben írt”, mint Mikes! (Bizonyára nagyobb Ágoston világirodalmi jelentősége, bizonyára nagyobb intellektuális élvezetet okoz olvasása is, de hogy általában érdekesebb lenne?) Kemény Zsigmondot nem tartja a maga idején korszerűnek Sipos Lajos. (Lehet, hogy fárasztóbb olvasmány, mint Jókai, de hogy épp korszerű ne lett volna? Tessék elolvasni a tankönyv egyik szerzőjének tanulmányait e kérdésről.) Azon csak elmosolyodom, hogy József Attila költészetéből kizárólag szürrealista — ifjúkori — verseit tartja minden mércével mérve világirodalmi jelenségnek. Nem tartja annak Berzsenyit és Aranyt sem! Az utóbbit azért nem, „mert az európai válsághangulatot Baudelaire-hez képest kevésbé jól fejezte ki”. Eddig még játékból sem kívánom követni Sipos Lajos gondolatmenetét. Áranyt azért ne bántsuk. Amit Baudelaire kifejezett, azt, mondjuk így Sipos Lajossal, „jól fejezte ki”. De mondjuk azt is, hogy amit Árany életműve fejez ki, az is jó. Hogy a két kifejezett dolog nem ugyanaz? Logikai tréfa ez Sipos Lajos részéről. Hiszen lehet-e két különböző dolog ugyanaz a dolog? Állapodjunk meg abban, hogy Baudelaire és Arany: más és más. A nemzetismeret nagyhangú védelmezése azonban lehet egyúttal önfeledt kozmopolitizmus. Gál Szabó Istvánnak is, Sipos Lajosnak is munkaköri kötelessége ismerni a tantervet. Tudniuk kell, s bizonyára tudják is, hogy a tanterv előírásaihoz képest a tankönyv bővebben tárgyalja a magyar irodalmat. Hogy még így is kevés? Tessék ezért Árpád apánkat kritizálni, aki eléggé el nem ítélhető módon a középkorra halasztotta a honfoglalást, mit sem törődve azzal, hogy az irodalomtörténet, sajnos, az ókorral kezdődik. Végül hadd szóljak hozzá az életkori sajátosságok (a diákok butaságának?) kérdéséhez, mely Gál Szabó István támadása óta a vita közép-146