Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Pála Károly: Bevezetés
kát: a matematika, a fizika vagy a „komplex természettudományos képzés” területéről is készülhetnének kötetünkhöz hasonló krónikák. Míg az Akadémia illetékes albizottsága az ezredforduló tájékán bevezetésre kerülő esztétikai oktatás körvonalairól álmodott, az Oktatási Minisztériumban pedig az évtized végére tervezett reformok realitását vitatták, az Országos Pedagógiai Intézetben elkészült a magyar irodalom új tantervének első változata. Ezzel szinte egy időben elkezdődtek az első viták, egyelőre a tantervről s egyelőre a „berkeken belül”: a reform-tanterv koncepciójában alapvetően egyetértő, de a részkérdésekben eltérő álláspontot képviselő reformpárti szakemberek, az OPI és az Irodalomtudományi Intézet munkatársai között. Szóban, a deklarációk szintjén persze később is mindenki reformpárti volt. Abból azonban, hogy ki hol húzta meg a reformok általa ideálisnak tekintett határait, miben és milyen érvek alapján vitatkozott a tanterv vagy a tankönyvek egyik-másik vonásával, sok esetben a deklarálttal ellentétes álláspont körvonalai bontakoznak ki. A véleménykülönbségek s az ezekből kiinduló, olykor kirobbanó viták a mai optikán át szemlélve talán komikusnak tűnnek, de ne felejtsük el: voltak, akik még 1985-ben is egy korábbi, méghozzá húsz-harminc évvel korábbi értékrend érvényesítéséért harcoltak, s közöttük nemcsak az ötvenes-hatvanas évek irodalomtudományának és politikai életének reprezentatív képviselői, hanem olyanok is, akik ma a változások szorgalmazóinak hirdetik magukat. A tankönyvháború történetét az teszi különösen érdekessé, hogy nem mindig lehetett tudni, hol húzódnak a valóságos frontvonalak. Már a kiinduló helyzet is szokatlan volt: nem az újítók, a reformerek és a fennállót konzerválni kívánó „hivatal” kerültek szembe egymással, hanem épp ez utóbbi indította útjára a reformot, maga mellé állítva az újításban érdekelt és a konkrét feladatok elvégzésére alkalmasnak tűnő szakembereket. A helyzet paradox jellege abból a társadalmi-politikai kontextusból adódott, amelyben a reformok szükségképpen felemás módon valósultak meg. Ezt a helyzetet a legplasztikusabban Szilágyi Ákos jellemezte az írószövetség József Attila Körének vitaülésén 1982- ben: „Demokratizálódásra irányuló reformokat egy nem demokratikus struktúrában demokratikusan végigvinni lehetetlenség. (...) A demokrácia ebben a struktúrában mindig annak a kezében van, akinek 17