Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Második felvonás. Irodalom II.
MAKAY GUSZTÁV Rangjavesztett irodalom Felzúdulás fogadta Lackó Miklós történész vállalkozását, akinek tavaly, a József Attilának szentelt akadémiai ülésszakon elmondott és az Új írás 1980. decemberi számában megjelent írásai Dunánál című versben egy sor filozófiai, történeti és esztétikai fogyatékosságot igyekezett kimutatni. Csattanóul azt állította, hogy a szállóigévé és össznépi tanulsággá vált befejezés („Rendezni végre közös dolgainkat...”) „tankönyvízű”. A Népszabadság hasábjain (1981. február 22.) Héra Zoltán meggyőzően utasította el az esztétikai kifogásokat, az Élet és Irodalom két hozzászólása pedig (az 1981. január 31-i és május 16-i számban) a befejezés lejáratását. Nem is megtoldani kívánom ezeket a helyreigazításokat, hanem csak arra rámutatni, hogy az irodalmi múltunk nagy költőivel és verseivel kapcsolatos deheroizáló törekvések kezdenek divatosakká válni. Mindjárt az elején nyomatékosan hangsúlyozom, hogy akár legnagyobb íróinkat-költőinket, sőt műveiket sem tartom szentnek és sérthetetlennek. A szaktudomány nemcsak történelmi múltunk örökölt konvencióit veti időnként szükségszerűen revízió alá, hanem a nagy alkotókról megrögződött értékítéleteket is felülvizsgálja, műveiket újraértelmezi. A remekművek nemegyszer éppen annak köszönhetik halhatatlanságukat, hogy minden kor más-más mondanivalót, „üzenetet” olvas ki belőlük. A fejlődő szaktudomány természetszerűen újra meg újra mérlegre teszi a múlt értékeit, megrostálja, átértékeli vagy újraértelmezi őket. Nem vagyok se túl agg, se túl romantikus, se túl naiv ahhoz, hogy ne értsem meg, sőt ne igeneljem ezt a folyamatot. A tudományos szükségszerűség akkor kezd veszedelmessé válni, ha tendenciává, járvánnyá fajul; hovatovább az irodalomtörténeti és irodalomesztétikai értékekbe vetett bizalom, az irodalomtisztelet és olvasásszeretet megingásához, általános kiábrándításhoz vezet. Persze, azelőtt is előfordult irodalmi múltunkban, hogy egy költőt túlvagy alulértékeltek a kortársak, sőt az is, hogy egy-egy hagyományosan kiválónak tartott irodalmi alkotást megkérdőjelezett az utókor. Kosztolányi terjedelmes tanulmányt szentelt Petőfi Szeptember végé/ijének; egy olyan Petőfit mélyen tisztelő költőnek viszont, mint Illyés Gyula, nem nagyon tetszett a költeménynek a romantikus sírköltészet díszleteivel 214