Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Második felvonás. Irodalom II.
Csak a történeti módszer vezethetett arra a felismerésre, hogy a múlt század realista művészete a romantika méhében született meg. Olyannyira, hogy a romantikát és a realizmust Stendhalnál, Hugónál, Balzacnál alig is lehet szétválasztani egymástól. Romantikától mentes realizmust csak az orosz irodalom hoz létre —, de az oroszoknál a romantikának sohasem volt akkora jelentősége, mint a franciáknál vagy a magyaroknál. Persze, Puskinnál, sőt néha Lermontovnál is számon kell tartanunk romantika és realizmus valamiféle kapcsolatát. De még Dosztojevszkij is nem csupán Gogol köpenyéből bontakozik ki, hanem Gogollal együtt — E. T. A. Hoffmannéból is. A tankönyv még tovább javítható, tökéletesíthető, és erre a bírálatok egy része hasznos útmutatást is ad. Azt azonban csalódással kell fogadnunk, hogy sok bíráló e vállalkozás újszerűségét és az újítás halaszthatatlan szükségét nem ismeri fel. Az újításnak a szükségszerűsége az, ami kijavítható hibáival együtt, hitelesíti és indokolja a szerzők vállalkozását. Kétségtelen, hogy ennek a tankönyvnek oktatása a tanárok részéről új és nagyobb tudást, felkészültséget kíván. Tudást és felkészültséget, melyet nem biztos, hogy az egyetem nyújtott nekik. Akkor azonban azt maguknak, pótlólag kell megszerezniök. Ha háborgás és sopánkodás helyett erre elszánják magukat, nemcsak a középiskolát javítják meg, hanem az egyetemet is. * Amikor az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében a magyar irodalom történetének hatkötetes szintézise elkészült, és megjelent a hatvanas évek derekán, ez a vállakózás leszámolás volt mind a felszabadulás előtti korszak, mind az ötvenes évek kezdetének konzervatív, illetve dogmatikus irodalomfelfogásával. A felszabadulás előtti korszak nem fogadta el József Attilát, az ötvenes évek kezdete pedig nem akarta elfogadni Madáchot, Kemény Zsigmondot, sőt egy időben még Eötvöst sem, hát még Jókait —, az 1848 utáni Aranyban pedig csak egy kudarc megtestesülését kívánta látni. A hatkötetes szintézis létrejötte óta két évtized telt el, s ez az időszak olyan irodalomképet alakított ki, mely a korábbinál is érzékenyebben érvényesíti a valódi értékrendet. A II. kötet ennek az érzékenységnek a jegyében mellőz vagy emel ki írókat, és adja meg például Kemény Zsigmondnak az őt nagyon is megillető helyet. Kár lenne panaszkodni Kossuth és Széchenyi tárgyalása miatt: 242