Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Második felvonás. Irodalom II.
mindketten íróknak is vannak oly fontosak és izgalmasak, mint bármelyik kortársuk. Szükséges azonban, hogy a készülő III. kötet a valódi értékrend elvét továbbra is érvényesítse, és ebben túllépjen a hatkötetes szintézisen. A modern magyar irodalomnak van ugyanis egy természetes és hiteles módon, és van egy spekulatívan kialakított, nem épp meggyőző értékrendje. Szükséges, hogy a harmadik kötet Ady nagyságát ne úgy akarja kidomborítani, hogy csökkenti Babitsét, — Móricznak pedig sokak által manapság oly léhán kétségbe vont nagyságát ne azzal óvja, hogy Kosztolányiét és Krúdyét alább szállítja. Szocialista irodalmunknak sem kell szomszédba menni nagy alkotókért: József Attilánál és Nagy Lajosnál nagyobbakat más szocialista irodalmakban is keveset találunk. PÁN Dl PÁL Shakespeare nagyobb író, mint... Sőtér István tartalmas esszét közölt az Elet és Irodalom július 9-i számában, Irodalom II. címmel, amelyben védőernyője alá vonja az Irodalom I. tankönyvet is. A két kiadvány körül máig hullámzik a vita, mind a tantestületekben, mind a sajtóban és különböző ankétokon. Sőtér részéről, aki az Irodalomtudományi Intézet igazgatója, rokonszenves az a műhelyvezetői magatartás, amelyet a nyílt állásfoglalás jellemez, saját munkatársai pártján — a közös műhely becsületét is védve ekképpen. Ennél a vezetői magatartásnál csak egy meggyőzőbb fellépést ismerek: azt, amely elsősorban a szakmai-világnézeti-kulturális igazságokra van tekintettel, a szubjektív kötődésről az objektív (-szubjektív) értékekre és összefüggésekre téve át a hangsúlyt. Ez a fogalmazás jelzi, hogy néhány lényeges kérdésben nem értek egyet Sőtér Istvánnal. Igaz, a tankönyvszerzők némely vélekedését érintő tapintatos kritikai megjegyzések a szóban forgó cikkből sem hiányoznak. Am Sőtér esszéje éppen abban erősíti meg munkatársait és cikke olvasóit, amiben a könyveket érő bírálat torzulást, hiányt, irodalomszemléleti problémát észlelt; a bírálatok számos megállapítását, érvét, problémajelzését pedig figyelmen kívül hagyja. Nem érintve most a régebbi tankönyvvitákat, indulatos szélsőségeikkel, úgy vélem, hogy senki sem vonta kétségbe a tankönyvek világirodalmi ismeretnyújtásának tágasságát, a szerzők irodalomfelfogásának 243