Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
— Megfontolandó talán, hogy egyáltalán érthetik-e középiskolás fokon Heideggert? — Érteni ugyan érthetik, de mivel többüktől megkérdeztem, kiderült, hogy nem olvastak tőle semmit. Amit tudnak, másod-harmadkézből veszik. A legfájdalmasabb az volt, hogy még József Attilában is szinte csak ezt a mozzanatot érzik döntőnek, s mindig ehhez jutnak vissza. Az elvont lét elvont szemléletéhez, ahol az embernek nem marad más választása, mint az önépítés, a személyiségépítés, az önmegvalósítás. — Kiderült-e, hogy tanáraik milyen korúak? Mert ez nyilván az ő szemléletüktől is függ. — Az az érdekes, hogy a gyerekek valóban megkapják ezt az említett sugallatot, a tanáraik viszont — valószínűleg — még nem ennek a sugallatnak a jegyében nevelkedtek. A kettő furcsán, eklektikusán keresztezi egymást a diákfejekben. S ők ezt magukban nem tudják végiggondolni és feloldani. — Nem gazdagság lesz tehát belőle, hanem zavar? — Zavar lesz belőle, ez világosan látszik. A szellemi élet vitája a személyiségközpontú és a társadalomközpontú szemléletről megemésztetlenül kavarog bennük, nem tudják eldönteni, hogy van-e út és mód arra, hogy a társadalmat alakítva változzék az ember, vagy a történelmi, társadalmi változás nem ígér a számára semmiféle megoldást, marad tehát az önépítés. Ennek a következménye, hogy Ady kuruc verseinél — gondoljunk csak a Sípja régi babonának címűre — bizonyos mértékig még a legjobbak is csődöt mondanak. Félnek általában a társadalmi, közösségi fogalmakban való gondolkodástól. Visszariadnak tőle, mint valami olyasmitől, ami nem időszerű, avítt, lenézendő, sőt, félrevetendő. Aranyban például nem azt a költőt látják elsősorban, aki Petőfi emlékéhez kötődik, hanem a félreértett, tévesen magyarázott Nagyidai cigányok felől rajzolják meg 48-hoz és a Petőfihagyományhoz való viszonyát. — Ezek szerint a müvek sem hatnak rájuk kellőképpen? — Ne felejtsük el, a nagy műben persze ezek a rétegek törvényszerűen együtt vannak. A nagy költőt egyszerre foglalkoztatják a saját létének, személyiségének és a társadalomnak a problémái. A kettőt szintézisben őrzi. József Attilánál valóban vannak olyan mozzanatok, amelyek a személyes élet felfakadó sebei, panaszai, de ez mindig együtt van egy társadalomban gondolkodó léttel. Például az utolsó két József Attila-i sor: „... legszebb a tél / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél”. Itt a reménytelenséget mondja ki, megéli az 405