Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
egyéni sors teljes tragédiáját, de azt is látja, hogy ez az egyéni tragédia nem az EMBER tragédiája. Az EMBER, a nembeli ember — filozófiailag szólva — megy tovább. Tehát a remény is villan. Ezt a kettősséget könnyű úgy felbontani, ahogy az 50-es évek vulgarizáló irodalomszemlélete tette, hogy ugyanis teljesen elfedem a személyes élet tragédiáját és csak a reményt hangsúlyozom, de úgy is fel lehet bontani, hogy csak az egyéni élet tragikus árnyaira figyelek, s elfelejtem, hogy ott van a „másoknak remél” mozzanata, az emberiségben való gondolkodás. József Attilát hozom, mert ő a legjobb példa erre az együttélő kettősségre. Persze volt olyan eset is, amikor a versenyzőt épp a mű hatása vitte szinte önmagával ellentétes irányba. Az egyik legintelligensebb fiú Nagy Lászlóról beszélt, s azt a költőt elemezte, aki mindig ébren tartotta a remény elvét. Ezt a fiút a művek sodrása vitte a közösségi felelősséget érző költő pártjára, s a művek hatására értette meg, hogy aki önmagán túl másokért is felelősséget érez, az nehezen viheti be teljes tragédiába az életet. — Nem valami ilyesmit sugall szinte az egész magyar irodalmi hagyomány? — Ez valóban nagyon erős közösségi felelősséggel telített irodalom. Amelyben még a legszemélyiségközpontúbb életműveknek is az adta a koron túlnyúló érvényét, hogy volt bennük közösségi felelősség is. Kosztolányit szoktuk emlegetni, mint a legszemélyesebb alkotót, de az ő nyelv iránti felelőssége a közösségi felelősségnek a megnyilatkozási formája. A nihil-érzetnek és az egyéni reménytelenségnek a feloldása nála a részvét és az élet szépsége iránti tisztelet. Nem éppen irodalmunknak ezt a hagyományát kellene-e erősebben adnunk a fiataloknak? Ha épp ezt a vonást szorítjuk háttérbe, nem leszünk-e hűtlenek a saját múltunkhoz? A József Attila-i „suttogott igen” soha nem némult el a magyar irodalomban. Nem ezt kellene tovább vinnünk és folytatnunk? — Lehetséges, hogy a mai középiskolások valami mást viszont valóban jól tudnak az irodalomból. Hiszen ez magyar irodalmi verseny volt, az iskolában pedig irodalmat tanulnak A kettő — épp szemléletben — nem egészen ugyanaz. — Kifejezetten azt akartuk, hogy ez magyar irodalmi verseny legyen. A feleletekben viszont nagyon kevés volt a világirodalmi utalás vagy párhuzam. Nem hiszem tehát, hogy a világirodalmi kultúrájuk szélesebb lenne. Ezt persze nem merem bátran mondani, mert nem vizsgál-406