Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Előjáték. Viták a tantervről
kronologikus előrehaladást és a témakörök szerinti bontást (legfeljebb a témakörök aránya, óraszámigénye változott). Igyekeztünk hasonló terjedelemmel számolni, bár véleményünk szerint így túlságosan feszített a program, legalábbis a hátrányos helyzetű iskolákban és tanulók számára. Javaslatunk - mint az OPI tervezete is - csak keret; elképzelhető a kötelező tananyag csökkentése, de ezen a kereten belül. Az OPI tervezetével szemben mi nem hangsúlyozzuk annyira a műközpontúságot. Az irodalomoktatás mindig is műközpontú volt, nem a művek hiányoztak eddig sem, hanem a művek alaposabb elemzése. Éppen ezért veszélyesnek érezzük a műközpontúság és a műelemzés túlzott hangsúlyozását akkor, amikor az óraszám csökkenése éppen nem teszi lehetővé a műközpontúság és műelemzés maradéktalan megvalósítását. Úgy tűnik, amire leginkább lehetőség nyílik a gimnáziumi magyar irodalom oktatása során, az egy bizonyos olvasói tájékozottság megszerzésének biztosítása. Kétségtelenül művekben kell gondolkozni, de ezek mindenkor szélesebb komplexumba ágyazódnak: korszakba, művészi irányzatba, alkotói pályaképbe. Módosító javaslatunkat azért dolgoztuk ki, mert az OPI-tervezet újabb változatában is erősen kifogásolható maradt módszertani-szakmai szempontból. Itt csak néhány példát hoznánk fel ennek alátámasztására. Sok esetben elmondható, hogy nem veszi figyelembe az elmúlt húsz év irodalomtörténetírásának eredményeit. Arany Jánost Petőfivel együtt tárgyalja, jóllehet Arany pályája túlnyomórészt 1848 utánra esik. Ugyanakkor Madách más témakörben (és osztályban) kerül tárgyalásra. Nem lehet elfogadni azt sem, hogy Csokonai Berzsenyi után következzék, Babits és Kosztolányi pedig együtt Adyval, a századelőn (a harmincas évek magyar irodalmát azután ketten képviselik: József Attila és Radnóti). Ma már indokolatlannak hat, hogy Verlaine egyenrangúként szerepeljen Baudelaire-rel és Rimbaud-val, Juhász Gyula és Tóth Árpád pedig Babitsosai és Kosztolányival. Nehezen lehetne magyarázni azt is, hogy Kassák miért hiányzik a tananyagból. (Vagy miért hiányzik a népköltészet, -bár ez nyilván véletlenül maradt ki.) A romantika megítélésében a tervezet ugyancsak elavult álláspontot képvisel, mellőzi az angol és német romantikát. Inkább vállalja azt a képtelen megoldást (ha már a romantika nem önálló témakör), hogy Puskint beosztja a magyar reformkor irodalmát tartalmazó témakörbe. 40