Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
„Kitaszított” voltam hát, kizárt, a személyi kultusz megalázottja, mégsem csatlakoztam sem 1953-ban, sem 1954-ben, sem 1955-ben a lázongó írócsoporthoz, a Litván György által oly plasztikusan jellemzett gárdához, hanem (és talán éppen ezért) más utat választottam. Nem kellett semmit jóvátennem — ezért? Vagy túlzottan is „szolgálni” akartam? 1954 és 1956 között, röviden összefoglalva, az én törekvésem is az volt: közbülső megoldást keresni, és azt a kultúrában képviselni. Idő múltával, a politikai hullámzásokkal, a .jcikk-cakkokkal” egyre világosabbá vált álláspontunk: egyrészt úgy láttuk: a szocialista fejlődés addigi eredményeit meg kell őrizni, nemcsak azért, mert (magamnak 1943-tól) meggyőződésemmé vált ennek az útnak elkerülhetetlen volta és helyessége, s nemcsak mert 1945 és 1949 közti tevékenységünk eredményét féltettük, de mert úgy ítéltük, hogy az alapvető változások, a régi Magyarország eltűnése, és egy új társadalmi igazság, gazdasági rend megteremtése maradandó vívmány, és ezt a fővonalat hibák, torzulások sem tudják kérdésessé tenni; a magunk életét is megváltoztatta, minden hányattatás és igazságtalanság ellenére célt mutatott ez a történelmi fordulat. 1953 után voltunk, hittünk a hibák felszámolásának, a bűnök jóvátételének lehetőségében. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy akkor, 1954-ben még csak kilenc év választott el a háborútól és mindattól, amit magával hozott, felkavart. Úgy éreztük akkor, hogy nem személyekhez, hanem a szocialista hatalomhoz kell ragaszkodni. (Magam különben személyileg is messze álltam a hatalom csúcsaitól; legendák ellen: egyetlen egyszer láttam közelről Rákosit, az 1955-ös József Attila-ünnepség elnökségében. Révait pedig már csak utóbb, akkor ismertem meg, mikor második József Attila-tanulmányához keresett anyagot, Farkas Mihályt soha.) — Másrészt fel kívántunk lépni azok ellen a törekvések ellen, amelyeket akkor „szélsőségének éreztünk, .jobbosnak” és szektásan, mereven „balosnak”, és mindevvel párhuzamosan, főleg 1955-től kezdve egy tágabb, nyitottabb, megértőbb és főleg az értékeket tisztelő kultúrpolitikáért igyekeztünk küzdeni. Az „ellenzéki” mozgalmat tehát innen, „középről” igyekeztünk bírálni, mert aggódtunk... Illúzió lett volna ez a cél? önbecsapás? Egy bizonyos (és nem utólagos rekonstrukció): pontosan fel tudom idézni akkori beszélgetéseinket. Mindenesetre: ennek jegyében közöltünk valóságfeltáró írásokat, és fokozatosan jelentettük meg az addig háttérbe szorított írókat. (Ez volt 423