Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
ban megjegyezte, hogy egy tankönyvben nem szerepelhet mindenki. Azt, hogy melyik szerző milyen teljedelemben szerepel a könyvben, nemcsak az alkotó jelentősége szabja meg, hanem a mű nehézségi foka is: a nehezebben érthető szövegek több magyarázatot igényelnek. A szovjet irodalom háttérbe szorításának vádja igazságtalan: Gorkij, Majakovszkij és Babel a törzsanyagban szerepel. Érthetetlen az avantgárd elleni indulat — folytatta a tankönyv szerzője —, és egyébként sem az a reális veszély, hogy a gyerekekből sznobokat nevelünk. Az pedig, hogy a művek filozófiai jelentését állítjuk előtérbe és nem pusztán erkölcsi szempontokat érvényesítünk, talán nem olyan nagy baj. Védelmébe vette Madocsai a tragikus szemléletű művészetet, mondván, hogy az embert valójában a rózsaszínű művek szerelik le”. Fontosnak tartotta a szellemi-filozófiai körképet a tankönyvben, éppen a filozófiai műveltség általános hiánya miatt. Az ideológiai kifogásokkal kapcsolatban elmondta, hogy a marxizmusról nagybetűs rész szól, míg az egzisztencializmusról apróbetűs, József Attila forradalmi versei értelmezést kapnak, míg az istenes versekről csak egy rövid összefoglaló fejezet szól. Szerdahelyi megjegyzését, mely szerint a könyv „felületes munka”, a szerző visszautasította. A verstani kifogásokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy e kérdésben nincs közmegegyezés. Kovács Sándor Iván egykori vitacikkére hivatkozva kifejtette, hogy nem helyes, ha egy tankönyv konzervatív, de ki dönti el, hogy a különféle álláspontok közül melyik a korszerű? Ezután a tankönyv- és jegyzetkiadás katasztrofális helyzetéről s ennek kapcsán a Tankönyvkiadó felelőtlenségéről szólt. Agárdi Péter — aki Pálfy G. István mellett ült, csakúgy, mint annak idején a gimnáziumi padban — hozzászólása elején figyelmeztetett arra, hogy nem a bűnbakkeresés céljával ült össze ez a konferencia. Tóth Dezső levelét egyenesen megrendítőnek tartotta. Úgy vélte, mivel a művészet szerepe csökken a társadalomban, a valódi irodalom megszerettetése mindennél fontosabb. De Madocsai könyvét erre nem tartotta alkalmasnak, hiszen az „szemléletével, nyelvével tovább távolít”. Madocsai kiváló tanár, de a tankönyv „elszakad szerzőjétől”. Nem rózsaszínű műveket követel senki — folytatta —, nem kincstári optimizmust és vulgarizált közéletiséget, hanem azt, hogy a „direktebben közösségi igény” is kapjon hangot, kapjon reprezentációt és ne „gyógypedagógiai hitellel”. Az „általános emberi érték” egyébként éppolyan vulgarizált kategória, mint a „közéletiség”. 462