Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
[... ] 1. Az élő és még lezárultnak nem tekinthető életművekről, köztük az inkriminált Mészölyéről (s Esterházyéról is) tájékoztató, tárgyköri s alkotómódszeri jellemző vonásokat fölsoroló, regisztráló, fejlődési vagy esztétikai értékhierarchiába beosztástól azonban tartózkodó fejezetben szól. Már-már túl is teljesítette e kívánalmat, mert e tartózkodás következtében pl. az említettekkel vagy pl. az erdélyi Szilágyi Domokossal a tanár vagy a tanulók tudatában egy síkra kerül a jelentősnek akár a legelfogultabb irányzatosság jegyében sem mondható Gáli István. Ám ez az alapjában véve mégiscsak hasznos elv a korrekció által jól van keresztülvíve. A kérdés itt inkább az, kiket érdemes egyáltalán fölsorolni. S ha meggondoljuk, hogy egy Szerdahelyi-, Csibra-, Pálfy- s más ilyféle cikk még Darvas Józsefet, Fekete Gyulát, Balázs Józsefet és számtalan hasonló szintűeket is számonkért a tankönyvtől, akkor Gáli valóban érdemes arra, hogy helyet kapjon. 2. A Benjámin-fejezet olyan terjedelmes, részletes, tüzetes, mindent méltányló, hogy már-már saját karikatúrájába fordul át. Még azt is számontartja, hogy egyik kezdő kötetében hány verse volt a költőnek. Kötetről kötetre halad, s jobb verseit szinte sorról sorra méltatja. A kevesebb kétségtelenül több volna itt. így ugyanis kénytelen ismételni önmagát a szerző, hiszen költőjének sem alkotásmódja, sem világképe, sem magatartása nem különösebben változatos, bonyolult vagy sokrétű. Annak elmondása, hogy a költő előbb rajong naiv hittel, majd csalódva meginog, aztán — egy a magánéletbe húzódó kanyarulat után — újra, de már tárgyilagosabban s történetibb szemlélettel ismét fölsorakozik: ennek elmondása, ismétlem, néhány lapon hitelesebben hatna, mint 17 hosszú oldalon át, különösen, ha kénytelen tudtul adni, bármi tapintatosan is — s kénytelen —, hogy sem a magyar proletariátus nagy formateremtőihez, mondjuk József Attilához vagy Kassákhoz, sem a nagy polgári esztétikai újítókhoz, mondjuk Adyhoz, Babitshoz nem is hasonlítható, de a kortárs Juhász Ferenchez, Pilinszky Jánoshoz sem, — akkor ennek a fejezetnek elnyújtottsága olyan protokoll-jelleget sugall, mint egykor, mondjuk, Komját Aladár, holott Benjámin hasonlíthatatlanul jobb költő, jó költő, talán jelentős költő is; csak hát ezt kár lapszámban demonstrálni és honorálni. Kár erőszakolt lanszírozással lejáratni, amint ezt egykor tették Vácival vagy Garaival. (A „naiv” szót egyébként kicserélném: „érzelmi alapozású hittel eltelt”-re.) 3. A Lukács-fejezet, illetőleg részlet jó, lényegre törő s, helyesen, az ontológiai eredményekre koncentráló. Sokak szerint a megkérdezett tanárok közül ugyan a filozófiatörténet oktatásában volna helye s nem az 495