Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Szabolcsi Miklós: Utószó
a magyar irodalom középpontjába kizárólag egy bizonyos típusú realista és nyíltan közéleti irodalmat állított. Ismeretes, hogy az ötvenes évektől fogva a magyar irodalom hivatalos, preferált értékei a szocialista és a népi irodalom értékeiből tevődtek össze, háttérbe szorítva a progresszív polgári, a humanista elemeket, ábrázolási módokban pedig figyelmen kívül hagyva minden újabb kifejezési eszközt és törekvést. A tankönyvek szerzői azzal, hogy Babitsot és Kosztolányit, Krúdyt és az utolsó évek József Attiláját állították középpontba, hogy Pilinszkyt és Weörest emelték ki, valóban egy új irodalomszemléletet előlegeztek meg, mint ahogy azzal is, ahogy például a német romantikát, Kafkát és Proustot, vagy az európai avantgárdot előtérbe állították. Kihagytak, illetőleg háttérbe szorítottak néhány olyan művet is, amelyekről addig azt tartották, hogy a szocialista értékek egyedüli hordozói. Az esztétikaipoétikai minőség került előtérbe válogatási kritériumként. Ezzel a tankönyvek szerzői a maguk területén előlegezték azokat a szemléleti változásokat, amelyek napjainkat jellemzik. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy a tankönyvek elleni támadás konzervatív jellegű volt, a fennálló és megmerevedett értékek feltétel nélküli védelme jegyében állt, a marxizmus mezébe öltözött szűkkeblű maradiság jellemezte. A vita folyamán azonban ez a törekvés szövetséget kötött az úgynevezett népi vonal törekvéseivel; képviselői egy szűkkörűen felfogott nemzeti értékrend és népi kultúra jegyében bíráltak agresszív élességgel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ebben a vitában — a tankönyvek ürügyén — a magyar történelem, a magyar szellemi élet évszázados ellentétei kerültek újra felszínre. Távol áll tőlem, hogy az annyi vita középpontjában állott magyar irodalmi tankönyveket minden szempontból ideálisnak tekintsem. Egyes folyamatok megítélésében, a részletekben igen sok vitám volt a szerzőkkel. Az alapprobléma később vált világossá: a tankönyvek általában, néhány rész kivételével szövegükben túl tudományosak, nehézkesek, nem eléggé jól taníthatók. A tudomány és a nem-tudomány metanyelve közti rés esetükben néha szakadékká mélyült és szövegüknek már egyszerű megértése is nehézséget okozott sok tanár számára, főként azért, mert nagyrészük az egyetemen más típusú szövegekhez szokott. A pedagógia szaknyelvén szólva elmaradt a „pedagógiai transzformáció”, az életkorhoz, felfogóképességhez való igazítás. A tankönyvek minden erényét fenntartva ezt az átalakítást el kellett volna végezni, de a másirányú támadások és viták szinte lehetetlenné tettek egy ilyen típusú munkát: a 512