Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások (Budapest, 2000)
József Attila és Németh László
lemzi kétségtelenül hitelesen az akkori József Attilát, aki mint kortársi emlékezésekből tudjuk, szívesen öltötte magára Villon pózát. „Rokon jelenség ezzel - folytatta Németh László - a szellem szilaj s ugyanakkor felelőtlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik.” A „felelőtlen” jelző persze túl erős, de az is nyilvánvaló, hogy a kritikus itt is jól tapintotta ki az izmusokból - a bécsi expresszionizmusból, a párizsi szürrealizmusból - még ki nem lábalt József Attila egy újabb jellegzetességét. S e kettőből - a hetykeségből és a lökésszerű képzettársításból - Németh László szintén kitűnően állapítja meg a logikusan, esztétikai műszóval: adekvátan következő műnemet: a dalt, a dalszerű verset: „hiszen a népdal például épp ennek a hézagos képzettársításnak a klasszikus formája”. „Van is József Attilának néhány szép verse, amely közel került a népdalhoz (Megfáradt ember, Gyöngy). Többnyire azonban a groteszk és az intellektuálisan játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal, amelynek az adekvát volta ellen mit sem bizonyít az a néhány gyönge, utánzatízű szabad vers, amely a kötetbe került...” A Medáliák ciklusát, amelyben József Attila szürrealista asszociációs csapongása a csúcspontját érte el, Németh László rossz, éretlen alkotásnak minősítette. Lehet-e hibáztatni a kritikust fél évszázaddal utóbb az irodalomtörténet higgadtabb, elfogultabb mércéje szerint? A bírálatban van néhány gúnyos jelző, főnév, amely bizony nem vált Németh László dicséretére. Ám ne feledjük, a kritikus éppolyan fiatal - 28 éves - és éppolyan magabiztos, öntudatos, mint a megbírált költő. Bizony, ha ő József Attilát, Bathu kán pesti rokonát, több alázatra inti az alkotás iránt, ez ő magára, Németh Lászlóra is ráfért volna. De ezt leszámítva sem mondhatunk mást, minthogy Németh László a maga jól megalapozott eszétikai ítélete és a divatos irodalmi irányzatok ellen már fölvértezett ízlése nevében őszintén és lényegében helyesen ítéli meg József Attilának a Nincsen apám se anyám kötetben tükröződő költői arcát. Mert nem feledhetjük, hogy Németh László nem ismerhet-243