Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások (Budapest, 2000)
Proletárköltő - nemzeti klasszikus
szete, hanem a betegségé, az elfáradásé, a szívet szorító magányosságé is. József Attila költészete - mondja Révai - nem ennek ellenére szocialista költészet (korábban nyilván így fogalmazta volna ő maga is), hanem éppen ezért: „Ezt a költészetet - írja - nemcsak a nagy szocialista, humanista versek és érzelmek teszik naggyá, hanem az a bátor vallomás is, amelyet a költő önnön kínjairól, az új világért harcoló ember fejlődésének nehézségeiről és buktatóiról tesz. E vallomás nélkül, kora e negatív oldalainak bátor ábrázolása nélkül költészete kevésbé lett volna emberi, mert nem tudta volna megpendíteni kora embere lelkének valamennyi húrját. Épp ezek az ellentétek, épp ez a diszharmónia József Attila költészetében teszik ezt a fiatalon elpusztult és szellemi kincseinek javával adós maradt költőt a 20. század legnagyobb magyar szellemeinek lelki rokonává.” Mennyivel emberibb, árnyaltabb, finomabb, modernebb szemlélet ez, mint a konfliktusnélküliség illúziójában fogant korábbi, egysíkú álláspontja, amely a nagy alkotók belső vívódásait, lelki szenvedéseit nem erénynek, nem a nagyság jelének, hanem gyöngeségnek, hibának, kerülendő „korlátozottságnak” tekintette. S Révai most ismét párhuzamot von Bartók és József Attila között, de most ez az összehasonlítás nem kritikájukat szolgálja, hanem emberi és művészi értéküket határozza meg. Bartók is átélte a kapitalista világ kultúrájának bomlását, a fasiszta korszak rettegését, a humanista alkotó minden szenvedését, s művészetének eszközeivel éppúgy kifejezi ezt a modem apokalipszist, mint József Attila lírája. „Pokoljárók” voltak mind a ketten, amint azonos című műveikből vett képpel Szabolcsi Bence nyomán Révai nevezi őket. 3. József Attila-problémák című másik, nem kevésbé jelentős tanulmányában, mely 1958. október 23-án hangzott el a Magyar Tudományos Akadémia József Attila-ülésszakán, Révai József négy kérdés 87