Péter László: Mindörökké Szeged. Válogatott írások (Budapest, 1997)

Kortársak

ÍME: AZ EMBER Berczeli Anzelm Károly válogatott versei „Magyar költő volt 1918 és 1982 között” — ltja e kötet elő­szavában Mészöly Dezső. Szeged költője, teszem hozzá, mégis elfeledtük. Első verseskötetéről 1927-ben, első novellásköte­­téről 1928-ban itt a Délmagyarországban Juhász Gyula írt. 1937-ben a szabadtéri játékokon bemutatott verses misztériu­mát, a szegedi hagyományokat művészetté költő Fekete Máriá-t Bálint Sándor méltatta. 1982-ben ugyanezeken a hasábokon Apró Ferenc búcsúztatta. A magyar szónak sokoldalú művésze volt. Avantgárd költő, változatos formaművész; e képességét latin, olasz, spanyol, német, angol műfordításaiban is kiválóan kamatoztatta: Janus Pannonius magyar tolmácsolásában úttörő és fölülmúlhatatlan. Szülővárosáról családregényként is helyt­álló tetralógiát (Hullámsír, Mesterhegedű, Előjáték, Kamaszok) írt. Olaszországi kalandozásait is színes képekben örökítette meg (Kék ég alatt). Életművének tetemes része máig kiadatlan. Hazám nem istápolt, s még társaim se voltak / közöny sorvasztott itt lelketlenül — kesereg Hazám című költeményében. Szám­kivetve érezte magát ő is, akár Juhász Gyula. A város felett című versének végén mégis reménykedik, s megfogalmazza a művészek örök non omnis moriar vágyát: mert egyszer oly idő jön, hogy kellek majd, s én őriztem magam. Vajon eljött ez az idő? József Attilával indult együtt, később a Szegedi Fiatalok­kal tartott, de elváltak útjaik. „Különös, magányos tehetség” — írta róla kortársa, Sőtér István. „Ijesztő az a makacs be­zárkózás, amellyel az alkotás enyhet adó, balzsammal kínáló alkalmait elhárítja magától.” Alkat és sors egymásra licitált. Nem véletlenül jellemezte 432

Next