Rónay László: Sebek áztatása. Visszaemlékezések (Budapest, 2014)
telt bizottság egyik tagja azt kérdezte, mit gondolok, miért nem lett a párt tagja. Eltátottam a szám, olyasmit válaszoltam, azért nem, mert tisztességes, kemény gerincű ember és író volt. A közönség tapsolt, az elnök elfojtotta mosolyát. Ezen a szertartáson már csak felolvasni lehetett Sőtér opponensi véleményét: szegény már halott volt. Utolsó hónapjaiban gyakran kerestük föl, ő is Judit vigasztaló szavaiba kapaszkodott, miközben megállás nélkül fuldokolva köhögött. Temetési beszédem felolvasása közben kis híján elbőgtem magam. Apám és Thurzó jutottak eszembe, s az, hogy valaminek jóvátehetetlenül vége szakadt. Szabolcsi aligha gyászolt, abban reménykedett, ő lesz az Intézet vezetője, de csalódnia kellett, az Intézet alapítóját, Klaniczay Tibort nevezték ki igazgatónak, Gyurika lett a helyettese, s Béládi halálát követően Bélával megosztva álltunk a kettéválasztott 20. századi osztály élén. Szabolcsit az OPI főigazgatóságával kárpótolták — szerény vigasza lehetett. Viszont változatlan elánnal dolgozhatott József Attila-monográfiáján, amelyet be is fejezett, s igazán jó könyv(ek). Sőtérnél tett látogatásainknak megvolt a menetrendje. Leültünk, beszélgettünk, majd Vera néni elhurcolta Juditot, hogy megmutassa, milyen ruhákat varrt magának. Kettesben Sőtér szívesen beszélt irodalmi kérdésekről, majd elvonult megfőzni a hagyományos kínai csirkét előfőzött vízzel. Valóban finom lett, csak az okozott derűt, hogy minden alkalommal Judithoz fordulva megkérdezte: „Asszonyom, nem tudom, ettek-e már nálam kínai csirkét?” Nejem kitűnő nevelést kapott, természetesen azt válaszolta: hírét sem hallottuk. Sőtér kivonult a konyhába, s elég sok idő telt el, mire megbirkózott a kínai csirkével. Gombaszószt tálalt hozzá, s mindig elmondta, hogy az elektromos késsel pillanatok alatt felszeleteli a kiszárításra szánt gombát. Akkora hitellel beszélt az elektromos kés beláthatatlan előnyeiről, hogy 149