Rónay László: Sebek áztatása. Visszaemlékezések (Budapest, 2014)
érzésemtől képtelen voltam megszabadulni, amíg ott voltam. Már az is elképesztett, hogy „munkaszobának” nevezték tartózkodási helyünket, az még inkább, hogy ezekben a szobácskákban állandóan ketten-hárman pusmogtak, s ha valami kérdéssel kopogtattam, undorodva szemléltek. Kedvemet végképp elvette, hogy egykori egyetemi kollégámmal, K. L.-lel kerültem egy szobába, aki fülem hallatára hívta fel Tóth Dezsőt, aki akkor miniszterhelyettesként őrködött a kultúra fölött. Elmondta neki, hogy Mándy Iván Előadók, társszerzők című könyve „minket sért”. Engem ugyan nem sértett, az elvtársakat azonban igen, hiszen az ötvenes évek hiteles látleletét adta. Döbbenetes élményemnek bizonyult, hogy a főigazgató felesége, aki akkor még a Múzeum munkatársa volt, a köszönésemet sem fogadta. Apám egyik kisregénye bőszítette föl, amelynek egyik alakját férjéről mintázta. Nem csoda, hogy az emeleti kiválasztottak közül hamarosan a Múzeum túlsó végén, a kertre néző, kissé a földbe vájt szobák egyikében találtam magam. Szerencsés fordulat: a számüzöttek között köthettem életre szóló barátságot Parancs Jánossal. Nála tisztább, becsületesebb embert keveset ismertem. Reggel együtt kávéztunk, aztán nekilátott a kéziratoknak, amelyeket dobozokban tároltak, én pedig a Nyugat bástyái mögé húzódtam. Babits halála 30. évfordulójára ugyanis reprezentatív kiállítást rendezett a Múzeum, s ennek előkészületeképp kellett végigolvasnom (lapoznom) a folyóiratot. Életem egyik legszebb feladatának bizonyult. Néha könnyek között beült szobámba Fehér Erzsébet. Erőinek végén járt, hisz a József Attila-hagyaték gondozása volt a feladata. Szántó Judit baljós tekintetétől és Szabolcsi állandó utasításaitól és kérdéseitől nyomasztva súlyos teherként nehezedett törékeny vállára. El is menekült az egyetemre. Amit Szántó Juditról elejtett, érthetővé tette József Attila menekülését. Többször olvastam, hogy költözködését Kádár János segítette. (Jó pont!) 92