Rónay László: Szoborpark (Budapest, 2008)
Söprűvel az univerzumban
Söprűvel az univerzumban Gondolom, sokan egyetértenek velem: Juhász Ferenc talán legnagyobb élő költőnk. Sosem pattant föl ugyan a „szárnyas csikóra” - ez volt első kötetének a címe de az vitathatatlan, hogy külön világot teremtett magának, látomásokból, óriásira duzzasztott hasonlatokból, ellentétekből, gondolatfüzérekből. Ha valaki kora reggel munkába indul, vagy kóborol egy kicsit a Rózsadombon, felfigyelhet egy alacsony termetű, bajuszos férfira, aki szorgalmasan söpröget egy kétlakásos ház előtt, amely messze nem olyan fényűző, mint az újonnan épültek. A kabát házmestert sejtet, akinek gondja van a környezete megtisztítására. Régen, réges-régóta figyelem a költő ténykedését. Valamiképp jelképes is: költészetében a romlandó és romlott világot szeretné megtisztítani, többek között azzal, hogy ébren tart és megír olyan emberi érzéseket, amelynek csak erjedt, félig romlott változatával találkozunk. Egyetlen magyar lírikust sem kerített be ilyen szoros öleléssel a halál, mint őt. Az önmagával és a világgal meghasonlott Vörösmarty Mihály, a halálközelség szorításában alkotó Ady Endre és József Attila a közvetlen elődei. Eposzokat ír, mint a nagy barokk költők, s kifejezésmódjában e korszak emléke is fölsejlik. A végzettel eljegyzett lírikus, akiben ugyanakkor az az üde, érintetlen gyermekség is ott él. Amely csak a tiszta szívűeknek adatik meg. Ezt is József Attila költészetében fedezhetjük föl a legérzékletesebben. Emlékezetében és képzeletében érintetlen egy tisztább, igazabb világ emléke. Ezt a világot eszmények uralják, s tetőpontján Isten áll, a teremtés folytonos lázában, küzdve azzal a gonoszsággal, amely ugyancsak a teremtés következménye. - Isten nem ilyen - írta egyik kritikusa. Hogy milyen is valójában, elképzelni sem tudjuk. Birtokolja a teljességet, amely Juhász Ferencnek is célja. Ám újra meg újra megsebzetten hull alá, szembesülve a végességgel s az emberi árulásokkal, amelyek legfájdalmasabb 84