Saád József (szerk.): Hortobágy örökségei. Kényszermunkatáborok és lakóik nyomában (Budapest, 2015)
Szabadulás után - generációk, életutak
Szőnyi Alajos, volt mohácsi polgármester, még némi büszkeséggel írta le emlékirataiban, hogy miután ismeretségek révén sikerült Szigetszentmiklóson egy albérleti szobát szereznie felesége és maga számára, az orvosi vizsgálat alkalmasnak találta fizikai munkavégzésre. „Végre aztán 1953. október 17-ével itt Szigetszentmiklóson a József Attila telep építésénél a 25/3 Építőipari Vállalat égisze alatt egy olyan üzemrészben kaptam alkalmazást segédmunkásként, ahol betonalapokat készítettek egy cséplőgép közbeiktatásával. (...) Nekem az a feladat jutott, hogy a gépnek a részére szenet rostáljak és talicskázzak be, ami meglehetősen nehéz munkának bizonyult, de ami nem riasztott el, sőt egyre arra ösztökélt, hogy megmutassam: nemcsak az íróasztal mellett tudtam megállni a helyemet, hanem itt is eleget teszek a követelményeknek." Aztán még kicsit el is borongott a világ változásai fölött. „Igaz: különb teljesítmény volt az, amit Mohácson a városháza polgármesteri szobájában a lakosság érdekében kifejtettem, de hátforgandó a szerencse kereke és bele kell törődni a mondás igazságába: így lesznek az elsők utolsókká, az utolsók pedig elsőkké. (...) Változott a világ és én egyetemi végzettségemmel széntolóvá avanzsáltam, viszont könnyen meglehet, hogy az én polgármesteri székemben most egy hivatásos szén toló irányítja történelmi városunk fejlődését. Tempora mutantur et nos mutamur in illis." Könnyebben sikerült az újrakezdés Debreczeni Józsefnek (1896) is, a feleségével és két felnőtt lányával Lenin-tanyára deportált asztalos mesternek és földművesnek. (Aki egyébként a táborvilág talán legismertebb amatőr költője is volt, verseskötetét unokája néhány évtizeddel később ki is adta - Debreczeni 2001). Lányai, Julianna (1929) és Ilona (1932) hatvan év után így meséltek erről. „Az apám katolikus volt, és volt egy kis kapcsolata a siklósbodonyi pappal, mert odatartoztunk. Ő írt neki levelet, hogy tudna-e nekünk helyet szerezni. Visszaválaszolt, hogy tud, csak menjünk. (...) Kaptunk ott egy kamrát a faluban. (...) Megélhetés szempontjából Siklósbodony jobb volt. Hát az édesapám szívbeteg is volt, a volt kocsmánál megkapta a kocsmahelyiséget. Az ottani tanító kommunista volt, így mondták. No, az meg adott szerszámot meg gyalupadot. És apikám kitette a táblát, fából, és ráírta, hogy Debreczeni József, asztalos. És egy mogyorósdi, szomszéd falusi asszony arra járt a vasútállomásra, meglátta. És akkor, hát érdekes, azt mondja, az én bútoromat ilyen ember csinálta. És mikor visszajöttek Pécsről, bejött oda, és megkérdezte, hogy Maga az? Azt mondta apikám, hogy igen. Mert ugye valamikor volt nekik pecsétjük, és az rajta volt a bútoron. És akkor az asszony mindjárt mondta neki, őneki kellene konyhaszekrény. Na, ezzel elkezdődött a konyhaszekrény csinálás. Ott rengeteg konyhaszekrény lett csinálva. De ugye, apikám szívbeteg volt. Ő kirajzolta, én pedig kifűrészeltem." Sok család sorsa az évtized közepén megfordult. Nem annyira a forradalom miatt, amibe ebből a korosztályból nem sokan kapcsolódtak be aktívan. A többséget inkább a határsávba való visszatérés korlátozásának feloldása és az elkobzott javaikhoz (vagy inkább azok egy részéhez) való hozzájutásuk lehetősége foglalkoztatta (lásd Kronológia, 35, 36). A kérdőíves kutatásból a valamikori családi otthon visszaszerzésének kusza és 178