Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
A Nagyon fáj költészete
tak irányt gondolkodásának”.193 Bori arra is rámutatott, hogy a bűntudat azért annyira fájó József Attilánál, mert nem volt hívő ember. Nem véletlen, hogy az első bűn-versekkel egyidőben írja a Szonett című versében: Óh boldog az, kinek van Istene, ki rettenetes, de maga a Jóság; kinek sebet kap reszkető keze, ha leszakítja a tilalmas rózsát. {Szonett, 1935. aug. 9.) Később a versből egy újabb változatot készített, melyben Boldog hazug-пак nevezi azt, akinek van Istene, és így zárja a verset: Én nem leltem szivemben, sem az égben s e halott fényű istentelenségben szívdobogással ringatom magam, kit más-gyötörte anyám azért vert meg, mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek, jól tudva már, hogy minden odavan. (Boldog hazug...) Bori Imre figyelmeztetett elsőként arra is, hogy József Attila kései verseiben az Isten nélkül maradt ember bűntudata és bűnkeresése Franz Kafka regényei és novellái hőseire emlékeztet: „Mint a Kafka-hősök bolyong a lelkében és kutatja üldöztetése okát, vétkének nevét, a »bíróságot«, amely előtt pere folyik”.194 Amikor Bori Imre elsőként egzisztencialista költészetként határozta meg József Attila kései líráját, akkor egyúttal a magyar költőt a két legnagyobb egzisztencialista író mellé helyezi: „Amikor József Attilát a maga léte foglalkoztatja, a szó legszorosabb értelmében is egzisztencialista, Kafka és Camus szellemi rokona.”195 A különbség csak az, hogy „József Attila reménytelenségnek nevezte a benne növekvő, keletkező érzés- és hangulatvilágot. Ez köznapi kifejezése az abszurdumnak.” Bori szerint az egzisztenciális léthelyzet első határozott költői kifejeződése az 1933-ban született Reménytelenül, melytől kezdve József Attila „érett korának költészetét ez az abszurditásnak kifejezése határozza meg: azt hirdetve, hogy a lét, az emberi létezés nem lét, nem emberi lét.” 102