Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
A Nagyon fáj költészete
közös vonatkozási pontjaiként a József Attila-versekben a sajátos Isten-képet meghatározó morális igényt emelte ki.200 József Attila korai költészetében is igen sokszor említi Istent, 1922 és 1925 között 25 versében szerepel valamilyen formában Isten neve.201 A hivatkozások száma ezt követően azonban rohamosan csökken, míg 1929/30 táján végleg eltűnik, megfelelve ekkor tudatosan kialakított materialista, anyagelvű világfelfogásának, és csak az 1935-ös bűn-versekben bukkan fel újra, és válik jellemzővé kései költészetében, amikor „figyelme befelé, a benső világ jelenségei felé fordul”. Beney Zsuzsa József Attila bűn- és Isten-képzetét a görög tragédiák ősbűnéhez, a hübriszhez tartja hasonlónak, és a kései versek legfőbb problémáját épp „az Istenhiányban” látja, melynek két nagy verse a Bukj föl az árból és a Nem emel föl. Beney Zsuzsa a bűnnel foglalkozó József Attila-verseket két nagy csoportra osztja. Az elsőben a költő még keresi a bűntudat reális hátterét, a bűnösséget mindenképpen „realizálni” akarja. A bűnösség kérdése ebben a periódusban, 1935-ben még a freudi Ödipusz-komplexus átvételéhez kapcsolódik. Ennek konkrét példáját adja A bűn című vers apa-gyilkosság képe: „Elmondom: Öltem, Nem tudom / kit: talán az apám.” Hasonlóan a Szabad-ötletek jegyzéké-ben is konkrétan merül fel az édesanyjával szemben elkövetett bűn, a kórházban anyja elől felfalt étel képében. A második periódus bűnösség-keresését Beney Zsuzsa ennél sokkal bonyolultabbnak, és a Kafka hatáson túlmutatóbbnak tartja. Itt már maga az ártatlanság válik bűnné — keresztényi értelemben. A két Istent megszólító bűn-versben „Az ártatlanság bűnének átélése egyrészt kifejezi a mindenképpen magányossá vált, viszonyításaitól megfosztott és ezért értékrendjében elbizonytalanodott ember metafizikus borzongását, másrészt pedig, József Attilánál nagyon is nyilvánvalóan, az Isten helyére lépett ember Isten-hiányát.”202 Valóban 1936— 1937-ben versek sorában jelenik meg az Istenkeresés reménytelenségének motívuma, hogy számára még az Isten-hit megváltó kegyelme sem adatott meg: Most sajnálom (de ezt is lenyelem), hogy nincs isten, ki gondoljon kínomra és azok szemét ujjával kinyomja, kik elnézik, hogy nincsen kenyerem. (Modem szonett, 1935) 108