Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
József Attila: Nagyon fáj
Balatonszárszó 1936 júniusában József Attila késsel támad a szerelmét visszautasító, az analízis alatt megszeretett asszonyra. Ezt követően szanatóriumi pihenő-kúrában részesül, majd szintén orvosi javaslatra az ősz elején Balatonszárszóra utazik, ahol nővérei panziót nyitottak. Mint ahogy Németh Andor írja, József Attila csak idealizált szerelmi kapcsolataiban bizonyult tehetetlen álmodozónak, „reális nőkapcsolatai határozottan férfiasak voltak”. Egy ilyen „reális” balatoni kaland emlékét őrzi ez a verse is, melyet a Szép Szó októberi számában jelentetett meg. Németh G. Béla szerint „önbizalom, fölény cseng ki a versből”, melynek hangnemét „akartan hetykének, demonstratívan hányavetinek, mármár sanzonosnak, orpheuminak” véli. (7kísérlet... 236 — 237.) I. Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog, fehér habokba szaggatja a zöldet. Fogócskáznak az apró viharok, az ablakban a legyek megdögölnek. 5 Nyafog a táj, de néha némaság jut az eszébe s uj derűt lel abban. Tollászkodnak a sárga lombu fák, féllábon állván a hunyorgó napban. Kell már ahhoz a testhez is az ágy, ío mely úgy elkapott, mint a vizek sodra. Becsomagoljuk a vászonruhát s beöltözünk szövetbe, komolykodva. II. Mig nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj, a csónak alatt hűvös öblögetési kotyogván, is én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély, meg a természet gyönyörűn lecsapott rám. 1—8 Az őszi balatoni táj képe hasonlóképp jelenik meg az egyidőben írt, ugyanennek a szerelmi kapcsolatnak emlékét rögzítő, de a költő által meg nem jelentetett A hullámok lágy tánca... kezdetű versében is. Az őszi táj egészen a Kései sirató-ig meghatározó motívuma lesz József Attila ekkor írt verseinek. 9 — 10 A vízparti, vagy éppenséggel „vízi” szerelem képei. József Attila maga is így vall minderről A hullámok lágy tánca-ban: „Én nem értem, csak érzem az egészet.” A „vízi” kaland képeit a vers II. része fejti ki — igen finoman: én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély, / meg a természet gyönyörűen lecsapott rám. (15 — 16.) 176