Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
József Attila: Nagyon fáj
Az a szép, régi asszony 1968-ban az Új írás decemberi számában megjelentetett tanulmányában Szabolcsi Miklós azt mutatta ki, hogy a költemény „egyik változata az anyaverseknek” (Egy kései József Attila vers megfejtése). Az irodalomtörténész véleményét nagy felhördülés követte. Az idős Lengyel József azért tiltakozott, mert neki maga Judit mondta volna, hogy ezt a verset neki írta a költő (Új írás, 1969. 2. 123 —124.). Tamás Attila, az Akadémiai Magyar Irodalomtörténet, a „Spenót”. József Attila fejezetének szerzője pedig azt vetette Szabolcsi Miklós szemére, hogy „József Attila költészetéről kialakított korábbi képünket nem kellene teljesen átalakítanunk, a nyomorúságtól-betegségtől elgyötört proletárasszony költői portréi közé nem kellene egy könnyű, vidám léptű szépasszonyt mutató alkotását is besorolnunk.” (Új írás, 1969. 3. 113 — 115.) Szabolcsi Miklós válaszában (Emlék és varázs. Új írás, 1969. 4. 127 —128.) megvédte saját állásfoglalását, kiegészítve vitapartnerei vélekedésével: „a vers nem reális képe az anyának, hanem olyan vágykép és mese, amelyben... benne van sok »szép régi asszony«, sok »kedves nő«... de ugyanakkor az anya is.” Magunk részéről a vers és a Kései sirató alapvető hangulati rokonsága alapján, ahol szintén „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből” próbálja „összeállítani” az anya emlékalakját, egyértelműen anya-versnek tartjuk, melyet Németh G. Béla „impresszionisztikus elégiának” nevez. Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban, 5 aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni. Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem, napozva, álmodozva amint ott ül a kertben s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében io s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben. 2 akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, A tünde jelző arra utal, hogy a kedvesség csak rövid időre feltűnő, azonnal eltűnő jelenség volt, azaz, „zárkózó” volt. A lágy jelző is többször visszatér a Nagyon fáj verseiben, nemcsak a Kései sirató lágy őszi tájában, de a címadó nagy szerelemkérő versben is. 182