Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
„A legenda oda” - József Attila-problémák a tények tükrében
Rád les az ifjak hadsora te szolga! Egyke karikás ostora, nem is vagy olyan ostoba. [Szolgának állítod magad...] Illyés Gyuláné, Kozmutza Flóra 1984-ben megjelentetett József Attila-könyvében határozottan tagadja, hogy bármilyen alapja lett volna annak a pletykának és beállításnak, hogy őt is „elorozta” volna későbbi férje József Attila elől. Valóban, már korábban ismerte Illyés Gyulát, aki akkor már házasember volt, így semmiképpen sem gondolhatott komolyabb kapcsolatra. Csak József Attila halála után, amikor Illyés Gyula már elvált első feleségétől, mélyült el köztük a viszony, de a József Attila halálát követő ellenséges légkörben csak titokban mertek összeházasodni. 1937 nyarán azonban Flóra komolyan gondolhatott a József Attilával kötendő házasságára, mert szerette, és úgy érezte, hogy ezzel értelmet adna életének: ...nem »sajnálatból« mentem volna hozzá — írja visszaemlékezésében —. Az őelőtte megismert Illyés Gyulával a kapcsolatot teljesen reménytelennek tartottam. A társaságomba tartozó — általában több éve ismert — férfiak de az újabbak között sem találtam olyat, akiről elképzeltem, hogy életrehalálra hozzá kötődjem. Bár volt köztük nem egy, akivel nagyon szívesen találkoztam, akit becsültem, kedveltem is, de nem eléggé. Már nem voltam annyira fiatal, döntenem kellett, előbb-utóbb választanom. Áttekintve jövő életemet: mit tudok bármelyiknek is nyújtani? Feltételezhetően kellemes, nyugodt polgári életet, mint ahogy ők is csak ezt tudják nekem adni. Ezt keveselltem. Valami jobbat akartam tenni, mint amire én egyedül képes vagyok. Valami ösztönös vágy és erő hajtott olyan tevékenységre, amiért — úgy éreztem — érdemes élni.91 Mindenesetre az biztos, hogy a két férfi között nem hiányzott az ugyanazért a nőért való versengés ellentéte sem. Erre utal Illyés Gyula is a Nyugat 1937. decemberi számában írt búcsúztatójában is: „Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis szinte kegyetlen szántszándékkal mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors, a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőben.”92 44