Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)

Bevezetés

döbbentő vallomásai követték — igaz fülhallgatón keresztül —, és a közönség meggyőződhetett arról, hogy „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni”. Mi az igazság? Melyik József Attila-kép az igazi? A har­cos forradalmáré, vagy a beteg, szenvedő, magányos, szeretetért esengő emberé? Hogyan kell olvasnunk ezt a valóban összetett, mély és magával ragadó, mindenkit felkavaró költői életművet? Ezekre a kérdésekre szeretnénk választ keresni ebben a könyv­ben, mely József Attila utolsó kötete, az 1936 decemberében megjelent Nagyon fáj 36 verse alapján kíván foglalkozni József Attila költészetével. Választásunk több szempontból is indokoltnak látszik. A Na­gyon fáj az egyetlen olyan kötet, melyet József Attila tudato­san állított össze. A korábban megjelent kötetek, a Szépség kol­dusa (1922), Nem én kiáltok (1925), Nincsen apám se anyám (1929), Döntsd a tőkét, ne siránkozz! (1931), Külvárosi éj (1932) anyagát maga József Attila rostálta meg és formálta át, amikor 1934-ben elkészítette addigi verseinek gyűjteményes kötetét, a Medvetánc-оt. Választásunk nem azt kívánja jelezni, hogy József Attila „kései” költészetét művészileg magasabb szintűnek tart­juk, mint a harmincas évek érett verseit, hisz magunk is valljuk, hogy a [Karóval jöttél...] nem tekinthető tökéletesebb versnek a Tiszta szívvel-nél vagy a Medáliák darabjainál, de úgy érezzük, hogy a korábbi korszakok remekmívű verseinek az életmű egé­szében elfoglalt szerepe és súlya csak a kései versekkel egybevet­ve érthető meg igazán. A választást az is alátámasztja, hogy az utóbbi években a Jó­zsef Attila költészetével foglalkozók figyelme egyre inkább a köl­tő utolsó korszakának, illetve korszakainak értelmezése, az úgy­nevezett „kései” versek világa felé fordult. Egymás után szü­lettek és jelentek meg önálló kötetekben is elemzések a köl­tő betegségéről, anya- és apa-képének alakulásáról, József Atti­la Isten-kereséséről, szerelmi költészetéről és öngyilkosságáról. Természetesen az is kérdéses lehet, hogy egy harminckét évig élt költő esetében mely korszak tekinthető „kései”-nek, hogy hol húzódik meg a határ a korábbi költészetéhez képest.2 Ma­gunk részéről azon költeményeket nevezzük „kései" verseknek, melyek a Kései sirató-hoz és rokonverseihez vezetnek, melyek­ből a költő összeállította utolsó verseskötetét, melynek címéül, nem véletlenül, a kötet egyik legnagyobb költeményét választot­ta: Nagyon fáj. Úgy véljük, hogy ennek a korszaknak átgondolása 6

Next