Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
Bevezetés
döbbentő vallomásai követték — igaz fülhallgatón keresztül —, és a közönség meggyőződhetett arról, hogy „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni”. Mi az igazság? Melyik József Attila-kép az igazi? A harcos forradalmáré, vagy a beteg, szenvedő, magányos, szeretetért esengő emberé? Hogyan kell olvasnunk ezt a valóban összetett, mély és magával ragadó, mindenkit felkavaró költői életművet? Ezekre a kérdésekre szeretnénk választ keresni ebben a könyvben, mely József Attila utolsó kötete, az 1936 decemberében megjelent Nagyon fáj 36 verse alapján kíván foglalkozni József Attila költészetével. Választásunk több szempontból is indokoltnak látszik. A Nagyon fáj az egyetlen olyan kötet, melyet József Attila tudatosan állított össze. A korábban megjelent kötetek, a Szépség koldusa (1922), Nem én kiáltok (1925), Nincsen apám se anyám (1929), Döntsd a tőkét, ne siránkozz! (1931), Külvárosi éj (1932) anyagát maga József Attila rostálta meg és formálta át, amikor 1934-ben elkészítette addigi verseinek gyűjteményes kötetét, a Medvetánc-оt. Választásunk nem azt kívánja jelezni, hogy József Attila „kései” költészetét művészileg magasabb szintűnek tartjuk, mint a harmincas évek érett verseit, hisz magunk is valljuk, hogy a [Karóval jöttél...] nem tekinthető tökéletesebb versnek a Tiszta szívvel-nél vagy a Medáliák darabjainál, de úgy érezzük, hogy a korábbi korszakok remekmívű verseinek az életmű egészében elfoglalt szerepe és súlya csak a kései versekkel egybevetve érthető meg igazán. A választást az is alátámasztja, hogy az utóbbi években a József Attila költészetével foglalkozók figyelme egyre inkább a költő utolsó korszakának, illetve korszakainak értelmezése, az úgynevezett „kései” versek világa felé fordult. Egymás után születtek és jelentek meg önálló kötetekben is elemzések a költő betegségéről, anya- és apa-képének alakulásáról, József Attila Isten-kereséséről, szerelmi költészetéről és öngyilkosságáról. Természetesen az is kérdéses lehet, hogy egy harminckét évig élt költő esetében mely korszak tekinthető „kései”-nek, hogy hol húzódik meg a határ a korábbi költészetéhez képest.2 Magunk részéről azon költeményeket nevezzük „kései" verseknek, melyek a Kései sirató-hoz és rokonverseihez vezetnek, melyekből a költő összeállította utolsó verseskötetét, melynek címéül, nem véletlenül, a kötet egyik legnagyobb költeményét választotta: Nagyon fáj. Úgy véljük, hogy ennek a korszaknak átgondolása 6