Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
„A legenda oda” - József Attila-problémák a tények tükrében
de tulajdon javulásomban érzem, akármit is mondotok, az lesz igazán szép, amikor a marxizmust és a freudizmust összekapcsolhatjuk.” Igaz, a pszichiáter szerző hozzáteszi: „Nehéz volna ellenőrizni, hogy a memoáríró emlékezete pontosan őrizte-e meg a költő szavait. De kétségtelen, hogy Marx és Freud szintézise mint program és látomás, a marxizmus és a pszichoanalízis viszonya, mint teoretikus probléma József Attila életművének számos helyén felbukkan... József Attila — mondhatnánk tehát — freudista volt és egyszersmind marxista.”127 A baj csak az, hogy József Attila ezt a mondatot a freudizmus és a marxizmus összeegyeztetéséről sosem írta le, és aki valaha is olvasott már valamit József Attilától, tudja, hogy Szántó Judit húsz — negyven év távlatából nem idéz(het)te pontosan a költő szavait, mert egy ilyen mondatförmedvény sosem hagyta volna el a költő száját. Az viszont valóban igaz, hogy József Attila a marxizmust sokkal mélyebben tanulmányozta, mint a korabeli vulgármarxista szerzők, és tudta, hogy „Marx a termelési eszközökről a filozófus értelmével szól, nem pedig a közgazdász eszével”,128 épp ezért ő is vallotta, hogy a filozófiai elméletet tovább lehet mélyíteni, gazdagítani, a XX. századi lélektan eredményeivel is. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy 1930-ban keletkezett Esztétikai töredékei-ben József Attila még határozottan elzárkózott a „lélektanos ökrök” pszichologizálásától.129 Egyéniség és valóság című tanulmányának a neurózissal foglalkozó része bizonyítja Németh G. Béla professzor igazát, aki szerint József Attila „Freudot úgy fogta föl, mint aki a társadalmi és történeti ember, egyed és csoport léttani kérdéseinek egyik eladdig csak érzékelt, de még meg nem válaszolt kérdéskörét viszonylag elfogadható, a valóságot felfogó ember dialektikájába beilleszthető felelettel oldotta fel. A neurózis gyökerét költőnk mint az emberi lét lényegében rejlő adottságot tekintette, amely az egyén vagy csoport társadalmi helyzetétől függően patologikus [beteges] jelenségként nőhet az elmebaj extremitásáig, vagy szublimálódhat az éppen időszerű történeti formákba, az éppen hasznos társadalmi tevékenységekbe s a személyiségalkotásra éppen alkalmas folyamatokba. Nem a pszichológia felől közeledett az ontológiához, nem a pszichológiának rendelte alá az ontológiát, nem a résznek az egészet, hanem az egésznek a részt, ontológiának a pszichológiát.” Az ő „freudizmusa tehát — figyelmeztet Németh G. Béla — mélyen különbözött azétól a liberális polgárságétól, amely ... a szociologizáló, empirikus világmagyarázattá emelt pszicho-71