Sárközy Péter: Kiterítenek úgyis. József Attila kései költészete (Budapest, 1996)
„A legenda oda” - József Attila-problémák a tények tükrében
Fáj a szívem, a szó kihűl. Dehát kinek is szólanék — — Olyan szorongatóan egyedül lesz, mint még soha. Pedig József Attila költői fellépése óta közösségi szerepre készült. „En nem azért jöttem, hogy bőgjek... hanem hogy tegyek” — írja az 1929- es Nem én kiáltok címmel megjelent kötete előszavában. Valóban, József Attila igazi „tenni vágyó” költő volt, ezért hangzik fel még élete vége felé is újból és újból a kiáltás: „én dolgozni akarok!”, „Totyogjon, aki buksi medve / láncon — nekem ezt nem szabad!” Ez nem adatott meg neki, mert korábban ő szakított a „polgári” irodalommal, most pedig az a közösség tagadta meg, amelyre az életét feltette. Kései verseiben egyre-másra térnek vissza az egyedüllét, a világtól való elszakadást jelző sorok, költemények: Le vagyok győzve (győzelem, ha van), Úgy leszakadtam minden más világról, ahogyan lehull a gyümölcs az ágról. [Le vagyok győzve... 1937] Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz. [Nincs közöm senkihez... 1936] Mint a motor, mely már begyulladt, de nincsen útja és nem indulhat olyan vagyok, s ha bátrabb volnék értelmetlen szavakat szólnék. [Szólj hát... 1937] Hogy mi volt „a párt” szerepe József Attila betegsége kialakulásában, pontosan megállapítani ma már nem lehet, és nem is érdemes. Mindenesetre semmiképp sem olyan csekély, mint azt időnként, más-más okokból szeretnék elhitetni az utókorral. Varga Ervin pszichiáter szakorvos tanulmánya szerint „József Attila beilleszkedési képtelensége nemcsak pszichopátia eredménye volt. Fontos a szociális környezet hatása is. Szociális és familiáris érzelmei... nem kaptak tartós rezonanciát. Ami viszont belső fejlődéséből természetesen következett volna — a forradalmi mozgalommal való kapcsolat tartóssága nem rajta 87