Sinka Erzsébet: Két hold alatt. Zelk Zoltán megíratlan önéletrajza (Budapest, 1999)
„S én kézenfogva vezetnélek”
Osvát a Nyugatban, s valami olyanfélét is mondott róla, hogy Ady óta a legjelentősebb tehetség. Nézem a képet, nézem valószínűtlen ifjú arcomat, s már ott ülök egy Katona József utcai lakásban, s úgy, mintha most készülne a felvétel, mintha most kattintana fényképezőgépén Szegi Pál, aki megunta nógatni a kissé már becsípett Gelléri Andor Endrét, hogy ő is közénk üljön. Nem, ő nem ül le, ő versenyt akar énekelni Zelkkel, aki azt merte mondani, hogy szebb hangja van, mint neki, aki nem is írónak, hanem operaénekesnek született... Milyen kár az elvesztett, eldobált emlékekért, ha egyetlen felvétel ennyit tud mondani nékünk! Ha egyetlen fénykép el tudja mondani az ifjonti jókedvet, a fiatal lélek világhódító nekirugaszkodását; ha fel tudja idézni Osvátot, a Nyugatot, az évődő Gellérit, a dobogón álló Ascher Oszkárt, s azt a Szegi Pált, aki a lap házi poétái mellett mindig kész volt igazi költők verseit közölni a Pesti Hírlap vasárnapi mellékletében, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula verseit. Ezt látom én ezen a véletlenül előkerült fényképen, és látom a szoba mennyezete fölött a harmincas évek sötétülő, egyre feketébb egét. (Pr. 2.138-140.) >5■ Mikor az ég az addiginál is sötétebb lett fölöttem, mikor közeledtek ama faji törvények fellegei, egy reggel levelet hozott a postás. Szabó Lőrinc hívott, keressem föl munkahelyén, a Zilahy Lajos szerkesztette Magyarországnál. Mikor Szabó Lőrinc, mint a sportrovat leendő munkatársát, bemutatott a lap tulajdonosának, a nagy hatalmú úr, lábát le nem véve az íróasztalról, bemutatkozásomra, nevemre így felelt: Szóval, maga egy alanyi költő? Mi? Egy hétig, vagy talán tovább is, mindennap bejártam a szerkesztőségbe, megjelent egy riportom, s két-három sporttudósításom, de végül is nem maradhattam a lapnál. Nem Szabó Lőrincen múlott, hiszen ő próbált behozni oda. Emlékszem, hogyan mondta meg nekem, hogy sajnos nem lehet. Az ablakon kimutatva, a Rákóczi út fölötti felhőkre emelte ujját: Látja, milyen borús... (Pr. 3.12.) Ekkoriban, 1934-ben, szerepelt először a rádióban is. Berdával együtt olvasták fel verseiket. A megjelenő versek mellett ez emlékezetes élményük volt. A költészetre süket fülűek is hallgatták, megismerték a nevüket, mint például a házmester, aki azzal fogadta az addig nem sokra tartott írófélét: — Hallgattam a rádióban... „A verset nem lehet megfizetni” — mondotta Szép Ernő. Nem is szokták. A vékonyan csordogáló vershonoráriumok mellé keresni kellett a lehetőségét a megélhetésnek. így kezdett Irén bíztatására gyerekeknek is írni verseket, meséket. Ezek 1933- tól jelentek meg a Pesti Hírlap Képes Vasárnapjában, majd a Népszavában is. Az utóbbinak állandó munkatársa is lett, ha nem a Magyarországnál, itt lett sporttudósító, 1934-ben. Első írása a Testedzés rovatban 1933 karácsonyán jelenik meg, 165