Sinka Erzsébet: Két hold alatt. Zelk Zoltán megíratlan önéletrajza (Budapest, 1999)
„Vacognak a sikátorok”
Egyszer meg — 1929-ben — Dormándi László, a Pandóra szerkesztője üzent Z-ért és megajándékozta egy csaknem új öltönnyel. Kedvtelve nézegette magát a hatalmas kávéházi tükrökben. De amikor Ascher Oszkár elvitte magával Szabó Lőrinc Németvölgyi úti lakásába ugyancsak 1929-ben, még nem volt meg az ajándék-öltöny. Z. úgy készült a látogatásra, hogy kivasalta egyetlen nadrágját — de sajnos, nem sikerült, rozsdás foltot égetett rá a vasalóval — s nem volt mit tenni, felvette. Zavarát fokozta, hogy nem volt felöltője sem, de meleg szeptember volt. Mégis szinte megtelt Szabó Lőrincék előszobája a vendégek felöltőivel. Már húsz-harminc vendéget találtak ott. Z. csak ült és hallgatott. Szabó Lőrinc észrevette zavarát, odament hozzá, és később úgy rendezte, hogy amikor a többiek elmentek, ők még maradjanak. Z. ekkor oldódott fel a beszélgetésben. Äschert Bortnyikéknál ismerte meg, utóbbit meg Kassákék társaságában. így Ascher első pesti barátai közé számított, barátként vitte magával, ahová bejáratos volt. — Bár engem Babits nemcsak közölt a Nyugatban, hanem emlékezetem szerint egyetlen írásomat sem adta vissza, mégsem tartoztam „kegyencei” közé. Egyébként fiatalkoromban soha egyetlen nagy emberrel sem tudtam „viselkedni”. Nem volt meg sem az ehhez szükséges biztonságérzetem, sem a műveltségem. Még Babits iránti szeretetemet sem tudtam soha megmutatni, mert ehhez is túlságosan félszeg és szemérmes voltam. A gyermekkori környezet okozta félelmem tehát még sokáig elkísért. Nemcsak akkor, amikor először álltam Osvát Ernő elé, de akkor is, amikor először fogott velem kezet Kosztolányi, Füst Milán vagy Szabó Lőrinc. Igazán feloldódni csak József Attilával tudtam, s nem csupán mert az ő helyzete és „rangja” hasonló volt az enyémhez, nyilván azért is, mert a modora, viselkedése olyan volt, hogy társaságában senkinek sem lehetett kisebbségi érzése. (Interjú. Nádor Tamás. Magyar Ifjúság, 1974) Nem sokkal Osvát Ernő halála után Ascher Oszkár azzal a figyelmességgel lepett meg engem, hogy bejelentette nemcsak magát, hanem engem is Kosztolányi Dezsőnél, tehát elvisz, bemutat Kosztolányi Dezsőnek. Én nem tudom, hogyan vannak a mai fiatal költők, mit éreznek egy idősebb kortárssal való találkozásnál, de azt tudom, nemcsak magamról, hanem kortársaimról is, hogy mi mit éreztünk. Tudom, hogy milyen érzés volt minden hónap 15-én és 1-jén odamenni az újságos pavilonhoz, és megnézni a Nyugat kitett új számát, hogy benne van-e a versünk. Tudom, milyen érzés volt, csak meglátni az utcán vagy a kávéházban Móricz Zsigmondot, Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt. Képzeljék el, milyen érzés lehetett az, hogy én Kosztolányi lakására megyek, és kezet fogok vele. Amikor becsöngettünk, mintha orvos volna, fehér köpenyben várt minket. Kezet nyújtott, kézfogás után a másik kezével már mutatta dolgozószobájában a karosszéket, hogy üljek le. Én elég neveletlen voltam, zavaromban leültem előbb, mit ő, és előbb, mint Ascher Oszkár. És emlékszem arra a mozdulatára is, amint 141