Soltész Márton: Csalog Zsolt (Budapest, 2015)

II. A szöveg közelébe

A SZÖVEG KÖZELÉBEN Nem olvastam e levelet - állítottam az imént és mégis tudtam a létezéséről. Erre azonban csak nemrégiben, a 445-ös fond levelezési anyagának foliálása közben jöttem rá. Hát persze! Hiszen éppen „Hajdú" volt az, aki 1978. október 10-i jelentésében fölidézte pesti „rokonának” ezt a levelét: „Szeptember végén Csalog Zsolt levelet küldött, melyben egy megjelent novellámhoz gratulált, reményét kifejezve, hogy »közeli rokon«, amit csinálunk.’’12 Talán nem vetem el a sulykot, ha azt mondom: legalábbis különös, hogy ezt az ügyet - mármint a kettejük rokonságának kérdését - Tar ilyen kendőzet­len nyíltsággal osztotta meg az Állambiztonság munkatársaival, s hogy ilyen szenvtelen hangon idézte - szinte szó szerint - kollégája érzelmes vallomá­sát. Milyen furcsa kettős tudatállapotot körvonalaz ez a gesztus, amennyiben olyan személyiségről árulkodik, amely egyszerre dédelget írói ambíciókat s egyszerre fűti a nemzedéki becsvágy is, de amely ugyanezeket az értékeket és értékválasztásokat bármikor képes a fonákjukról is láttatni... És itt valami fölkiált bennem: „Akár a Barátságot is?” Vagy ez - így, ebben a formában - már nem is nevezhető barátságnak? Messzire vezető kérdések... Ami biztos: a két író között rokon vonások hosszú sora fedezhető fel - ez ma már egyetlen tárgyilagos (vagy épp mégoly elfogult) szemlélő számára sem lehet kétséges. Nem is szólva arról, hogy e tény már a nyolcvanas-kilencvenes években számos összehasonlításra adott alapot. Hogy most csupán egyetlen példát hozzak: Szilágyi Márton szerint Tar „kimunkált egy új novellatípust. Ebben a monológszerű narrációban látszólag a néprajzi-szociografikus élet­­útinterjú egyik változatáról van szó, amelyet szépirodalmi műfajként a het­venes, nyolcvanas években Csalog Zsolt dolgozott ki: egy személy szólama tölti ki a novella kereteit, az elbeszélő határozottan elkülöníthető a monoló­got rögzítő, de nem kommentáló másik személytől, aki azonban hozzászámí­tandó a mű világához; az elbeszélt történet pedig a saját életsors valamilyen szinten általánosított tanulságával azonosítható. Tar azon írásai, amelyek erre a szerkezetre építenek (Otthonaim; Hegyi beszéd; A föld szaga; Elejétől a végéig; Vince mesél; Mésztelep), jóval túlmutatnak ezen a sémán. Az író egyrészt visszafogottabb a nyelvi egyénítésben, vagyis nem célja a beszélt nyelv fonetikai-nyelvjárási pontosságú rögzítése; ugyanakkor viszont na­gyon erőteljesen törekszik a nyelvhasználaton keresztüli tudatábrázolásra.”13 12 „Hajdú”: 1978. október 10. (ÁBTL M-41819). 13 Szí [.Agyi Márton, De profundis...: Tar Sándor novelláiról = Sz. M., Kritikai berek, Bp., József At­tila Kör, Balassi Kiadó, 1995 (JAK Könyvek, 81), 99-100. 310

Next