Sz. Nagy Csaba: József Attila és az istenek (Budapest, 2009)
Függelék
Végül utolsó kisajátításként az 1945 után „a hatalomra törő kommunista párt főideológusai, Révai József és Horváth Márton politikai célzatossággal alakították ki »a magyar forradalmi költészet nagyvonulatá«-nak elméletét, a Petőfi-Ady-József Attila »hármasságot«. így alakult ki az 50-es években hivatalossá váló JózsefAttila-kép...” A legutolsó kisajátításhoz hozzá kell tenni, hogy a három költő által képviselt forradalmi vonulat tényleg létezik. Nem ennek a megállapítása volt a főideológusok jóvátételre váró félrevezetése, hanem az e tekintetben kizárólagosságra törekvés, és mind a szerelmi líra másodrangú kezelése, mind az istenkeresés és -megtalálás elhallgatása. Természetes, hogy az utolsó, a keresztyén Isten, de főleg a katolicizmus számára történő kisajátítást - amelynek Sárközy is szolgálatába állítja az általa szerkesztett kötetet - az előszó írója nem említi. Holott szentenciaként lerögzíti, hogy „Az utóbbi évek József Attila-kutatásában egyre többször és egyre határozottabban vetődött fel József Attila Isten-képének kérdése, a fiatalkori versek »Szent Perencre hasonlító« harmónia-vágya és a kései versek tragikus Isten-keresése." A Scheiber Sándor nyomában állított harmóniavágy ugyan benne van a költő fiatalkori verseiben, csakhogy a költő a bibliai Mindenhatóval kapcsolatban csupán diszharmóniát érez. A kései versekben pedig nehezen fedezhető fel az Isten-keresés, ám jelen van a keserű, sőt fájdalmas leszámolás saját, korábban megtalált benső istenségének azzal a hiányosságával, hogy az nem tud rajta segíteni. A katolikus kereszténység számára való kisajátítás pedig ugyanúgy nehezen írható alá, mint a korábbi kommunizmus számára történt eszmei eltulajdonítás kizárólagossága. A szerző által rögzített szentencia tehát nem csupán kétséges. Harmóniavággyal és az Isten-keresés hangsúlyozásával csupán szimplifikálni lehet egy olyan életművet, amely ezeknek a meghatározásoknak a kalodáját kápráztató színpompával feszíti szét. A szerző által idézett többi tanulmány közül talán a költő Petri György írásának kommentárjára kell felfigyelni (Istent nem hiszek, /s ha van, nefáradjon velem, in: Világosság, 1967/1., 12. o.). Sárközy • 72 •