Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe (Budapest, 2011)
Valachi Anna: Világcirkusz és Kötéltánc
elhatározásaik küszöbén. Szabolcsi Miklósról kevesen tudják, hogy 1948-ban szabadon dönthetett volna arról, hol éljen és dolgozzék tovább. Lehetősége nyílt rá, hogy felesége családjának kérésére letelepedjék Párizsban - ő azonban kötelességének érezte, hogy itthon tegye hasznossá magát. így lett előbb gimnáziumi, majd egyetemi oktató, aki a tanítványok képességeinek kibontakoztatását tartotta legfőbb céljának. Élvonalbeli irodalomtudósként, szerkesztőként, oktatáspolitikusként híres volt legendás műveltségéről, olvasottságáról. Nemcsak a magyar, hanem a világirodalom újdonságait és a szakirodalmat is behatóan ismerte. Igazi européer módjára szüntelenül feszegette, tágította szellemi tájékozódása határait. S mindezt akkoriban tette, amikor a széles látókör, az önálló gondolkodás és a pedagógiai liberalizmus - a tanítványok egyéni képességeihez igazított oktatási módszerek szorgalmazása - gyanús tulajdonságoknak, késztetéseknek számítottak. Kompromisszumok nélkül senki nem őrizhette meg saját arcát, de ő szellemi kötéltáncra kényszerülve is felszabadító hatást gyakorolt kortársai, tanítványai gondolkodásmódjára.21 Korai művei ugyan a „kor bélyegét” is magukon viselték és megőrizték; de bizonyosan másképp alakult volna a József Attila-kultusz - s talán a háború utáni magyar irodalom - története is, ha ő annak idején a franciaországi professzori karriert ambicionálja. Valahogy úgy képzelem, hogy a pokoljáró József Attila minden fájdalmát átérző Szabolcsi Miklós - aki a nagyvilági érvényesülés kínálkozó eshetőségét elvetve, anyanyelvén kívánt itthon „tani-tani” - éppen személyes döntése következményeinek szorongató tapasztalatai alapján látta be Madách-Lucifer rezignált-józan érveinek paradox igazságát, s így azonosulhatott az irodalom közvetítette, világcirkuszi metaforával: „Tragédiának nézed? nézd legott / Komédiának, s mulattatni fog.”22 Hiszen lelkiállapotunk többnyire azon múlik, milyen nézőpontból szemléljük a világot - és nemcsak az arcunkért, hanem az alkotókészségünket ösztökélő vagy gátló kedélyvilágunkért is magunk vagyunk felelősek. Örkény István művei sokat segíthettek a háború és a rabélet elembertelenítő rémségeit túlélő művészeknek, akik nem tudták eldönteni, hogy Auschwitz után milyen hangon, s főleg: minek a reményében szólaljanak meg. A szemléletváltás lehetőségére éppen Örkény mutatott példát, aki - miután dokumentálta s íróilag is földolgozta nemzedéktársai közös traumáját23 - a valóság abszurd rémségeit fonákjáról láttató, lélekgyógyító hatású groteszk látásmódot a tótágas fordított világlátásával illusztrálta.24 Mai szemmel mérlegelve az 1974-ben megjelent clown-esszékötetet, föltűnhet az olvasóknak, hogy az utolsó fejezetek rövidebbek s kissé elnagyoltabbak, mint az alaposan kifejtett előzmények. Szabolcsi Miklós - a nyomdai leadás sietségében - maga is úgy érezhette, hogy csupán abbahagyta s rövidre zárta nagy ívű gondolatmenetét. Föltett szándéka volt, hogy megírja a folytatást, hiszen maga is tapasztalhatta, hogy időközben újabb és újabb fontos irodalmi művek toposzává vált a cirkusz, a bűvész, 21 Lásd: Fenyő D. György: Szabolcsi Miklós professzor emlékére. Új Pedagógiai Szemle, 2000. II. sz. 102-103. URL: http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2000-l l-xx-Fenyo-Szabolcsi 22 Madách Imre: Az ember tragédiája. Hetedik szín. (Lucifer szövege.) 23 Lásd Örkény, 2000. 24 Lásd Örkény, 2004- 4-5.