Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe (Budapest, 2011)
Valachi Anna: Világcirkusz és Kötéltánc
Szabolcsi Miklós egyetemista kora óta talán akkor élhette át először azt a fajta korlátlannak tűnő, belső szellemi szabadságot - melyet csak esszéírás közben érezhet az ember amikor hosszú éveken át, eredendő kíváncsiságát követve, a bohóc/ bolond ősképe és szerepváltozatai után kutatott. Pedig mind a tájékozódásban, mind az önkifejezésben meglehetősen akadályozta „a kor és a körülmények hatalma”. Nem akármilyen élettapasztalatok után tudatosíthatta, hogy a „világcirkuszban” - különösen az értelmiségi létformában - ugyanolyan játékszabályok működnek, mint a manézsban, ahol a kockázatvállalás és a lehetetlent nem ismerő bátorság alapkövetelmény. Ez a fölfedezés szellemi mentsvárat jelenthetett számára a továbbiakban, amikor tanulmányozni kezdte a jelenség történelmi-társadalmi-esztétikai-művészettörténeti vetületeit. A szabad gondolatkísérletek lehetősége csillapíthatatlan szellemi izgalommal ajándékozta meg, s a senki által nem befolyásolt, önálló kutatómunka a lényegbevágó fölfedezések esélyét is megteremtette számára. Ugyanakkor a „belső megrendelésre” testet öltő könyv írása közben - ha csak közvetve is - tőle szokatlan nyíltsággal föltárulkozott olvasói előtt. „Elkerülhetetlen önmagunk megmutatása, amikor másokról beszélünk”8 - fogalmazott Starobinski, akivel abban is hasonlítottak egymásra, ahogyan saját témáikhoz viszonyultak: „bármennyire is szeretnénk adott esetben - nem lehet kilépni saját személyiségünkből, s az interpretáció során fölvetett problémákat csakis a magunk fókuszából tudjuk feltenni. Szemben az egzakt tudományokkal, ebben a típusú munkában ezt nem lehet kiküszöbölni”9 - vallotta a genfi tudós, az esszé nagymestere. Irodalmi élményei és megélt tapasztalatai Szabolcsi Miklóst is arra figyelmeztették, hogy a „bensőből vezérelt” személyiség többnyire csak igazi lényét álcázva, maszkok rejtekében, a kötelező társadalmi szerepjáték szabályaitól tudatosan függetlenedve - vagy azokat kijátszva - mutatkozhat meg mások előtt. Kockázatos kiteljesedési forma ez, valóságos kötéltánc, mely a siker és a bukás lehetőségét is magában foglalja. Talán azért hathatott rá elementárisán a világcirkuszi metafora - József Attila népdalihletésű életmottója10 mellett -, mert Karinthy novellája a mindennapos, földi pokoljáráshoz kínált követendő mintát, amelyből a mindenáron megmutatkozni vágyó lélek akadályokat nem ismerő, életveszélyes, egyszersmind bravúros önmegvalósítási küzdelmének szimbolikus ábrázolását olvashatta ki. Ám a látványos szenvedés helyett ő a rejtett vallomás híve volt, aki legfeljebb mások teljesítményét értékelve említette azokat az embert próbáló nehézségeket, amelyek a légies könnyedséggel előadott produkciók feltételei. Tulajdonképpen a biográfiai megközelítést igenlő irodalomtudós témaválasztásait és belső késztetéseit is csak sorstörténetének tükrében lehet pontosan rekonstruálni. 8 Szávai, 2007. 29. 9 Lásd Szávai, 2007. 14. 10 „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni. Ezt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi strófát először a Külvárosi éj című kötet élére tette József Attila, aztán a Medvetánc válogatott verseinek lett a mottója, s ha valaki összegyűjti - mint ahogy fogja - József Attilának összes műveit, illessze majd kegyelettel a minden versek elé, halálosan szép jelmondatul” - írta barátja halála után Fejtő Ferenc József Attila költészete című tanulmányában. (Eredeti megjelenése: Szép Szó. 1938. VI. kötet, január-február. 68-89. Lásd: Fejtő, 1992, 132.)