Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés (Budapest, 1997)
Jegyzetek
211. „Judit viselkedései, célzásai elárulták, hogy féltékeny.” (József Jolán: József Attila. 327. 1.) 212. Pontosan: „Költő szerelme szalmaláng, / Azért oly sebes és falánk”. A JAÖV. II. a keltezetlen töredékek között közli e két sort. (472. 1.) 213. Pontosan: „mert annyi mosoly, ölelés fónnakad / a világ ágbogán.” Az 1933-as Téli éjszaka című vers két sora. 214. Szántó Juditnak több meséje is megjelent nyomtatásban. Egy vízcsepp kalandja (Kis Pesti Hírlap, 1935. november 17.), A tű és a fonalak (Kis Pesti Hírlap, 1936. március 22.), Panna királysága (Kis Magyarok Lapja, 1936. április 17.). Mindhárom mese Pál Judit aláírással jelent meg. Két meséje, illetve az egyiknek csupán töredéke a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. 215. Az említett mozzanatot Németh Andor a következőképpen idézi Szántó Judittól: „Eisler Mihály orvoshoz voltunk vacsorához hivatalosak. Aznap fél nyolcig dolgoztam. Mire hazaértem, nyolc óra volt. Attila aludt. Felkeltettem, s kértem, öltözzék fel, mert elkésünk. Öt perc haladékot kért. Megadtam neki, noha ismertem már ezeket az ötperceket. Fél kilencig még vagy hatszor költögettem, hasztalanul. Közben megmosdottam és átöltöztem. Végül felajánlottam Attilának, maradjunk, ha pihenni akar. »De elmegyünk" mondta. »Csak még egy félóráig hagyj aludni«. S válaszomat be sem várva, falnak fordult. Fáradt voltam, hogy ellent mondjak neki. Bedeaux-ra dolgoztam, akkor már évek óta. Tehetetlen voltam és elkeseredett. Eszembe jutott, amit Gyömrői Edit mondott, az analitikusa, akivel nemrég találkoztam egy kiállításon. Attila akkor igen rossz állapotban volt. Három hétig sem enni, sem felkelni nem akart. Mikor Editet megláttam, elfogott a sírás. Kértem, segítsen Attilán, hiszen az orvosa. »Hagyd el« - ajánlotta hidegen Edit. »Miért hagyjam el, mikor szeretem és féltem őt?« »Ha mellette maradsz, soha nem lesz felnőtt« mondta Edit. »Ha nem akar felkelni, szólj rá gorombán, vagy borítsd ki az ágyból.« [...] »Kelj fel, Attila« — szólaltam meg. »Még öt perc« - mondta határozottan és komolyan. »Nincs több öt perc« - kiáltottam idegesen és felrántottam az ablakot. A hideg ősz becsapott a szobába. »Kelj fel, mert a takarót is lehúzom rólad. Vagy jelentsd ki, hogy maradunk, s akkor alhatsz tovább.« 232