Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés (Budapest, 1997)
Visszaemlékezés
és Szimonidesz Lajos a második vagy harmadik bekezdésbe belejavított. A belejavítás valahogy így hangzott: „Itt, ahol az emberek éheznek és nyomorognak, azért akasztanak.”293 Ezt javította bele Szimonidesz. Természetesen a rendőrség kezébe került az akasztott emberrel megjelent röpirat és az embereket beidézték.294 Mielőtt azonban a tárgyalás megkezdődött volna, külön egy akció indult. Tízezrek siettek aláírni a halálbüntetés ellen íveket,296 amiket mi vittünk szét a munkásokkal egyetemben. Majd Attilával ketten arra gondoltunk, hogy ha ezt a röpiratot nem személy szerint Illyés, József Attila, vagy Szimonidesz vagy Mellemé296 vállalja, hanem egységes kiállással az akkori haladó művészekkel, mint például Zsolt,297 Berény,298 Kosztolányi, Márai,299 az ügy eredményesebb lenne. József Attila Zsoltot kérte fel, aki vállalta. Én Dóczy Györggyel, a grafikussal Kosztolányit, Márait, Berényt vállaltuk. Aznap volt a kivégzés,300 de még kora délelőtt volt. Először Berény Róberthez mentünk. Berény Róbert jóformán azt sem tudta, hogy mit is kívánunk tőle, olyan izgatottak voltunk és elkeseredettek. „Ha Attila bajban van - szólt Berény -, akkor ne is beszéljenek nekem, vállalom, természetes, hogy vállalom.”301 Az első eredmény egy pillanatra elfeledtette velünk a szomorú eseményt. Később Kosztolányit kerestük, Ilona302 a kapuablakon kinézve a világért sem nyitott volna ajtót, hiába kiabáltunk be az ablakon, hogy mennyire fontos ügyben jöttünk. „Attila küldött minket” - szóltunk. „Nem, nincsen itthon Kosztolányi.” Párszor megkerültük a házat, mert tudtuk, hogy Kosztolányi otthon van. De hiába. Meleg volt és mi csak arra a két emberre gondoltunk, akiknek meg kell halni és akik a mi elvtársaink. Máraihoz értünk. És nem úgy, ahogy a novellájában megírta,303 hanem így történt a beszélgetés: Becsengettünk, 6 nyitott ajtót. Házikabátban volt, betessékelt bennünket. Igen szeretetre méltó volt és mi sorban elmondtuk, hogy egy órán belül két embert akasztanak, folyton az órára néztünk. Soha nem múlt gyorsabban az idő. Márai szíve majd meghasadt, kövér arcán megállt a könnycsepp és szinte szomorú, hogy mennyire megrendíti, de sajnos, amit hoztunk, nem írja alá. Dóczyval csak álltunk, egyikünk sem gondolt már arra, hogy ebből nekünk vagy Attilának valami baja lehetne, az óra azt a percet kongatta, egymás nyakába borulva 140