Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés (Budapest, 1997)

Előszó

Az elkövetkező esztendőkről sok kiegészítendőnk nincs. Amit tudni lehet, az elolvasható a naplóban és a visszaemlékezésben; a kortársak töredékes kommentárjaiból ezen írás elején idéztünk. Annyit talán mégis érdemes megjegyezni, hogy Szántó Judit és József Attila ellentmondásos kapcsolatáról ezúttal is valószínűleg a költő állítja ki a legpontosabb látleletet egy töredékben maradt versében: „Arcodon könnyed ott ragadt / kicsike kezed megdagadt / kicsim ne búsulj tartsd magad / azért hogy rongyoskodsz velem / szövet­ség ez s nem szerelem”. Érezte, érezhette ezt Szántó Judit is, hisz naplójában és vissza­emlékezésében többször megforgatja azt a gondolatot: tudja, hogy nem ő volt a nagy szerelem. Ám a szövetség, amelyről az egyetlen, Juditnak szóló „szerelmes-szakítóvers” tanúskodik, érthető, hogy a szakítás és a költő halála után sem engedte szabadulni őt: JUDIT Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már, be kell gyújtani. Lecipeled a kályhát, egyedül hozod, mint a hajdani hidegek idejében, még mikor, kedves, nem öleltelek, mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy nem vagyok veled. Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ s félelmetesebb. Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett. Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj, egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj. 14

Next