Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés (Budapest, 1997)
Előszó
kóstolt, esküdt ellenfele maradt mindenfajta analízisnek - sokszor mégis valóságos önanalízisnek vetette alá magát. „Mindig csak akkor jut eszembe ez a könyv is, amikor hajszolt és ideges vagyok” - írja egy helyütt, s valóban: életének ilyen-olyan sorsfordulójánál ismerkedhet meg gyötrődő gondolataival, mérlegelés nélküli indulataival a kései olvasó. Szántó Judit személyes sorsa — már csak kapcsolatai miatt is — nem csupán az övé, hanem a koré is, amiben élt. így a tervezett József Attila-életrajzot egy nem kevésbé érdekfeszítő témakör váltja fel, bepillantást engedve a korszak hétköznapjaiba, egy mind távolabb kerülő embertípus legtitkosabb gondolataiba is. Szántó Judit - a Németh Andor találó meghatározása szerinti proletár Jeanne d’Arc - naplójának vallja csak be kételyeit, aggódásait, amire mint láthattuk, minden oka megvolt. Utókori rátekintéssel akárhogy vélekedünk is Szántó Judit irodalomtörténeti szerepéről, nem lehet megrendülés nélkül olvasni a naplóban az egyre bizonytalanabbá váló, egyre kuszább gondolatokat, melyeket Judit egyre kuszáltabb, egyre széthullóbb kézírása is hűen tükröz. A napló vége felé mind gyorsabb és mind kapkodóbb az írás, rendkívül sok az értelemzavaró helyesírási hiba, hiányoznak a pontok, kettőspontok, vesszők, gondolatjelek. A naplóról szólva nem hallgathatunk e különös kötet további történetéről sem. A könyvbe zárt naplóról Szántó Judit 1946 után feltehetően megfeledkezett (esetleg: hiába kereste könyvei között). Olvasva a naplót, én inkább az első állítás igazsága mellett voksolok: „mindig csak akkor jut eszembe ez a könyv is, mikor hajszolt és ideges vagyok.” És: „Ha nagyon hiányzol Évám, akkor menekülök ehhez a könyvhöz.” E két kiragadott idézet is alátámasztja, s lélektanilag teljességgel magyarázhatóvá teszi, hogy Szántó Judit tudatában a napló a rettegéssel és a borzalommal, az aggódással, már-már az elmebajjal lett egyenlő; a naplóval való szembenézés tehát elhárítandó, így inkább „elfelejtette”, tudata legmélyére sülylyesztette elmúlt esztendeinek komor krónikáját. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy amikor Szántó Judit 1948 februárjában végre nekilát évek óta dédelgetett tervéhez, a József Attilakötet megírásához, akkor „nyersanyagként” sem használja fel az elsüllyesztett naplót. Ennek részletes bizonyítására, azt gondolom, 20