Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés (Budapest, 1997)
Előszó
nincs szükség, elegendőnek látszik az olvasó figyelmét felhívni a Siesta szanatóriumbeli látogatás két változatának összehasonlítására. Talán túlzás is két változatról beszélni, hiszen Szántó Judit „két emlékezete” szinte szó szerint is egyezik, másodszorra csupán egyetlen „aprósággal” bővül az évek folyamán nyilván sokszor átgondolt és felidézett találkozás. A naplóban még nem, a visszaemlékezésben József Attila már utána szól a Szántó Juditot elkísérő Ignotus Pálnak: „Aztán ne udvarolj a feleségemnek!” Valószínűsíthető tehát, hogy a napló 1963-ig, Szántó Judit haláláig olvasatlanul bújt meg a „költő asszonyának” könyvtárában, s azt is valószínűnek tartom, hogy a naplóról Szántó Judit senkinek nem szólt. így aztán halála után lánya, Éva sem sejthette, mit rejt a titkos örökség, a szürkésbarna borítású, jellegtelen vászonkötésű könyv. Szántó Éva 1965-ben, Magyarországra való visszatérése után hét esztendővel vetett véget életének - s a napló, sok más kötettel együtt egy antikváriumba került. Ott fedezte fel a kézírást Simó Jenóné, aki a naplót néhány esztendővel ezelőtt, 1989-ben nekem ajándékozta. Szántó Judit visszaemlékezése először 1972 júliusában jelent meg a Kritika című folyóiratban, Vértes György közreadásában. Egy nemrégiben közzétett dokumentumösszeállításból tudható - írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961-1970. MTA Irodalomtudományi Intézet, Bp., 1992. -, Vértes György akkor már esztendők óta mindhiába házalt a kézirattal a könyvkiadóknál. A hetvenes évek legelején Szántó Judit emlékirata „politikai, irodalmi, emberi és stiláris primitívsége”, „helyenkénti ízléstelensége” valamint „Illyés Gyulát becsmérlő” passzusai miatt tanácsoltatok el a nyilvánosságtól, mondván: „a publikálás zavart keltene, sőt kultúrális botrányt idézhetne elő”. Amikor 1985-ben, a napló publikálása után szóba került, hogy Szántó Judit naplóját és visszaemlékezését egy kötetben meg kellene jelentetni, természetesen igyekeztem meglelni a visszaemlékezés eredeti kéziratát. Gyanút keltő volt ugyanis, hogy a Kritika szerkesztősége a következő jegyzetet fűzte Vértes György bevezetője elé: „Az eredeti szöveg némely stiláris lapszusának korrigálása 21