Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949 (Budapest, 2009)
Szépirodalom
niök kellett Ady Endre és a régi Babits, Karinthy és Kosztolányi árnyékával, és verekedniük kellett azzal a József Attilával, aki a zseni pökhendiségével és a kisfiú félszegségével tett túl rajtuk és mutatta meg nekik, hogy az első sorban nincs hely számukra. [...] Szabó Lőrinc, ez a pompás műfordító és szerényen jó képességű költő az ingerültségnek és érzékenységnek ez az írói prototípusa nem is bírta ezt a hátrábbállítást. - »Acheronta movebo« lett a jelszavává24 (humanisztikus műveltségű volt, ha távol is állott attól, hogy humanista legyen) és ugyanakkor, amikor költészete véges-végig csiszolt, pallérozott, formakész és - érdektelen maradt, az ember - sötét utakra tévedt. Meg kell ennél állani egy pillanatra. Az igazán nagy költő, az igazán nagy író nem jelent mindig és szükségképpen igazán nagy jellemet. De a zseninél eltörpül az ember, és vakító világosságban ragyog a Mű.” Faragó nem törekedett Szabó Lőrinc költői nagyságát felmérni, előítélete eleve elvakította. Csupa lekicsinylő megjegyzést osztott ki a továbbiakban is: „csak csiszolt, csak pallérozott volt, jó középszerű, e kategória felső határán”. Retorikailag hatásos fordulattal pályatársakat is belevont az ítélkezésbe. Perbe hívta a kortársakat, jelentkezzék legalább „az az öt írástudó, akit sorai valaha is megrendítettek, jöjjön elő és mondja meg: volt-e Szabó Lőrincnek valaha valami olyan mondanivalója a mi nagy és végső titkainkról, amit előtte nem mondott el soha senki, van-e két olyan sora, amely meg fog maradni akkor is, amikor pörösködő nemzedékünk fölött elrepül az idő... Nincs!”25 A felszólítás persze csak némajáték, imitáció. Egyedül az ő véleménye áll meg: megbélyegzés, kiközösítés a cél. Mindezt költői értelemben a legteljesebb mértékig igaztalanul. A nemzedék talán legjobb költőjét utasította ki az irodalomból. A támadások a kor pillanatnyi erőterében sorsokat határoztak meg. 1945 tavaszán és nyarán Szabó Lőrinc a kétségbeesés állapotában volt. Idegcsillapítót szedett, a keringő hírek mind eljutnak hozzá, azt írta, nemcsak szemmel, de „füllelverés” is van. Májusban írta naplójába: „Mondtam, hogy láthatatlan ágyúk vannak beirányozva a házamra! Tegnap becsapott a lövedék: hír a Magyar Nemzetben és a Kis Újságban, hogy a »háborús bűnösök« közé iktattak! Ott állt a második lista vége felé csakugyan a nevem. [...] az őrület ekkora arányokat ölthet. [...] Ó, újságírók, gens turpissima26\ Az a kategória, amelybe én esem, az utolsó: »szellemi segítőtárs«. De mégis!”27 Aztán az Andrássy úton véletlenül találkozott Sárközi Mártával: „egyórás beszélgetés az utcán [...] nem mondom, hogy meggyőztem, mindenesetre hozzám hajolt elköszönéskor, és az utca nyilvánossága előtt megcsókolt; [...] Szörnyű cikkről értesültem; Horváth Zoltán támadott vadul, újra a Népszavában, pletykaalapon, kívülem, megnevezetlenül Illyést is. Hát ezeknek az embereknek sose jut eszükbe, hogy amit leírnak, esetleg tévedés is lehet? [...] Vagy tudatosan tesznek így?” Aztán egy Lear királyból vett idézet után kérdezi: „De hát H. Z.-ék istenek!?”28 Ugyanazzal az intenzitással élte át a támadásokat, mint ahogyan verseiben megszólalt. „Én csupa érzelem, köd, szétomlás, álom vagyok ezekhez a kemény kövekhez, kőlelkekhez képest. Ehhez a gyűlöletképességhez képest. Ha ez így folytatódik [...] végem van: 24 Vergilius Леле« VII, 312. töredékét „Flectere si nequeo superos/ Acheronta movebo” idézi Faragó László. Az Aeneist (többek között) Lakatos István fordította magyarra: „Ha az égieket meg nem indíthatom, a poklot fogom megmozgatni”. 25 Faragó László: írástudók árulása - írástudók helytállása, Budapest: Népszava, 1946. 66. 26 Gens turpissima (lat): legbecstelenebb nemzetség. 27 Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, 57. 28 Uo. 72. 125