Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949 (Budapest, 2009)
Szépirodalom
politikai télről szól. A „téli” versek közé tartozik, tematikus rokonait Petőfinél, Babitsnál, József Attilánál is megtaláljuk. De ez a vers sokkal karakteresebb és konkrétabb, minden általánosságával együtt is. Elégia és parainézis együtt, egyszerre. Nincs meghatározott címzettje, akár önmegszólító versnek is olvashatjuk. Annyiból feltétlenül jogos ez az állítás, hogy saját életére vonatkoztatva szigorúan betartotta az itt megfogalmazott viselkedési normát. Személyes életében mindig vállalta nézeteinek konzekvenciáit. A kor- és korszakrajz a hideget előlegezi: „Magány, ridegség és vigasztalanul szűrendő fény” ül az ember nélküli tájon, egy nyulat látunk, amelynek „kiáll bordája, mint fogak a gereblyén”. Az utolsó versszak tulajdonképpen búcsú. Búcsú a nyilvánosságtól, egy magatartás átmentése jobb időkre. „Légy olyan, mint az a folyómenti fa,/ Aki bátor mindig annak van igaza,/ Erezz minden vihart, rezdűlj minden szélre,/ Tép az orkán? Szaggat a tél? Hajolj félre./ Türelem, türelem kőben, fűben, fában,/ Növények gémberült várakozásában:/ Ott alszik a tavasz, ha ránkvakít fénye/ beleszédülünk majd a tüzes örvénybe!” A mából olvasva a verset, tudva Lakatos sorsát, pályáját, már az 1956-os forradalmat is belelátjuk a tavaszodásba. (Ha a verset figyelmesen olvassuk, felfedezzük, hogy majdnem ugyanaz a hanglejtés, a ritmus, mint Illyés Egy mondat a zsarnokságról című későbbi versében.) Ez a legutolsó Válasz-beli vers is megkapta a korszakban neki járó figyelmet és elutasítást. Keszi Imre a Szabad Népben100 név nélkül ugyan, de idézett a versből, s szóvá tette a félrehajlás opportunista gesztusát. Aztán Lakatos kötetéről -A Pokol tornácán és egyéb kis költemények - szólva a „fasizmus rémtetteinek ismeretében időszerűtlen álhumanistának” nevezte Lakatost. Nem is volt sok hátra az ekkor rövidesen kettétört költői pálya első szakaszából. Az elhallgatás évei következtek, 1956 nyarán, őszén néhány tanulmánya jelent csak meg lapokban, majd a börtön200 201 jött, és szabadulása után is csak a fordító léphetett a nyilvánosság elé 1962-ben. Válogatott, újraírt verseivel még később kezdte meg másodszor is pályáját.202 Nem magányos Lakatos „búcsúverse”. Két hónappal később, az összevont márciusáprilisi számban Vas István Nászdala ugyan sokkal rejtettebben, fedettebben szól az el-200 Keszi Imre: Tanuljanak az írók is! Szabad Nép, 1949. március 27. 201 A börtönről lásd a Bertha Bulcsúnak adott interjút: Másfél év magánzárkában, ln: Bertha Bulcsu: Írók, művészek, börtönök. Budapest: Új Idő Könyvek. 1990.165-186. 202 1962-ben és 1963-ban jelent meg két Vergilius fordításkötete, az Aeneis és az Eclogák. 1964-ben a Mahábharáía és a Rámájana. Saját verseskötete csak 1972-ben került a nyilvánosság elé, ez volt az Egy szenvedély képei. Itt jelezzük, hogy a Lakatos-recepciót nehezíti, hogy az újra kiadott versek nem azonosak a 40-es években folyóiratokban megjelentekkel, Lakatos szinte mindegyiket újraírta, az eredeti szövegvariánsokért az egykori orgánumokat kell föllapozni. Személyes tapasztalatom, hogy nem vagy nem is szívesen járult hozzá, hogy az eredeti szövegeket idézzék még akkor sem, ha azok történeti értéke lett volna fontos. Az irodalmi közvélemény nem fogadta egységesen az átírásokat. Rajnai László megértette az intenciót, a Lakatost vezérlő „egyetlen könyv ideáját”. „Kinőttél a korszerűségből” - írta a költőnek, jelezve, hogy az „egy könyv eszméje igen magas, a te testedben azonban - ismételnem kell - csakis »zsarnoki« eszme lehet. Túl nagy utat jártál be ahhoz, hogy egyetlen - méreteiben szigorúan megszabott - térlapra felrajzolhasd. Nem mintha alapvetően változott volna a hangod. Az ember azonban több mint a hangja. Az ember lehetőség. S ha egyszer a sorsa két marokra fogta, teóriákat még alkothat ugyan, a sors azonban nem törődik a teóriákkal.” A szerkesztőségek döntően fiatal kritikusokra (Kartal Zsuzsa, Alexa Károly, Veress Miklós) szignálták a Lakatos-kötetet 1972-ben, akik - ez a Juhász Ferenc és Nagy László nevével jelezhető irányzat sikereinek ideje, s ez a szokatlan, új, Örkényhez köthető groteszk első izgalmas, sikereket hozó korszaka - kevéssé értő kritikusoknak mutatkoztak. Kabdebó Lóránt: Lakatos István. 147—156. 165