Széchenyi Ágnes (szerk.): Schöpflin Aladár a Vasárnapi Ujságban 1898-1921 (Budapest, 2018)
Könyvkritikák, íróportrék, nekrológok és publicisztikai írások
holott a városnak egyikhez se volt köze, idegenek csinálták mindkettőt, nem pedig Budapest, amely élni vágyó, szeretni kívánó, talán keletiesen érzéki és bájoló teremtés volt. Kóbor regényei, amelyek most sorozatos kiadásban megjelentek: ennek a városnak természetrajzát bővebben megírják, mint az utazási könyvek. Látta a Nagykörutat, amint karjait lassan ölelésre fonja a város dereka köré, mintha ez lett volna a szerelmi vallomás ideje, amikor Pest a legszebb lett, mint a nő a szerelemben. Molett nők ringatódzó csípőjének, sétáló járásának, nagyvilágias sétáinak kellett tágas, szellős korzókat építeni a régi zegzugos sikátorok helyett, hogy kedvére hömpölyögjön a városi élet a Dunától a Dunáig, mint egy másik folyama a lüktető szívnek. Úgy épült a Nagykörút a valóságban és Kóbor írói működésében, hogy most már örökre bevégződnek a gettó romantikus szegénységei, minden bujdosó szépleány megtalálja a maga tükrét, amelyben megnézheti magát, csak a Király utcából kell kilépni. A liget felé guruló omnibuszon lehet hallani annak a rejtelmes városi lakosságnak a kacagását, amely lakosságról csak a statisztika tudott addig. A körúti villamoskocsin látjuk meg közelről a főváros szép nőit, akiket odáig csak elérhetetlen fogatjaikból vagy sötét boltocskáikból merengeni obszerválhattunk. Kóbor könyveiből, amelyek most választékos külsőben jönnek az olvasó elé: a Jókai és Beniczkyné regényhölgyein kívüli nővilágot pillantottuk meg, töprengő vagy szenvedélyes női életeket, amelyeknek létezését hiába kerestük a divatlapokban. Látta a Hamupipőkéhez hasonló Terézváros kivirágzását, amint elhódítja a város többi negyedeitől mindazt, ami dalt, ami mámort és szerelmet jelent egy város mindennapi életében. Színházak lámpásai világítanak az éjbe azon a helyen, ahol tegnap a púpos kalapkészítőnő kínálta asszonyoknak való parókáit és fejkötőit. Nagyvilágias élet pezsdül a zengerájok helyén, ahol tegnap harisnyás pincérek játszották a „Kalábriász-pártit”. A nagyváros ismeretlenségében még magánosabb életre ítélt szegény és szép női lelkek, zsidó nők szabadulnak ki vallási törvényeik fogságából, hogy a kultúra és intelligencia szabadságai nyíljanak meg lesütött tekintetük előtt; nem kell minden leánynak művirágot készíteni, sem a varrógép fölött hervasztani keblét. A szegény és szép zsidó nők csillagfutását nemegyszer leírta Kóbor, amíg az a tizenkét kötet megszületett, amelyben Budapest életrajzát is megtalálhatják a figyelmes olvasók, inkább, mint a statisztikai könyvekben. Szinte hiányos ez összegyűjtött művek forgatása közben, hogy az írónak függöny mögött maradt, csaknem láthatatlan személyéről alig írhatunk valamit, ami a közönséget különösen érdekelhetné. Kóbor Tamás - még az igazi polgári neve is másként hangzik - alig érintkezett testi alakjában az olvasóközönségével. A görögtűz nem emelte, de nem is untatta meg személyét sohasem, amelyet leginkább csak akkor szerepeltetett (eltérően korabeli írótársaitól), ha szenvedni kellett a meggyőződése, kivételes fölfogása miatt, de ünneplések pódiumain, babérlevelek asztaltársasági székein, elnökök emelvényein nem láthattuk. Egy író, aki negyvenesztendős működése alatt szemérmetesen, de nem is megvetően, hanem a legnagyobb természetességgel kikapcsolta a maga testi alakját azokból a csarnokokból, ahol tapsok, vivátok dörögnek. Azt hisszük, hogy még rendes 770