Téglás János (szerk.): Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1917-1941. 3. 1936. január - 1941. október (Budapest, 2003)
1937
Kit érdekel ezek után, hogy kinek adják az idén a Baumgarten-díjat, amely alól József Attila halála végképp kihúzta az erkölcsi alapot? Ki tartja ezek után közügynek, hogy egy szűk baráti kör kik között proporcionálja5 a politikai és felekezeti szempontok, a klikk és sajtóerő viszonyok szerint a széplélek örökségének kamatait? A Baumgarten-alapítvány József Attila halála után privát hagyatéki ügy lett, amelyet majd csak az utókor fog perbe fogni a halott József Attila nevében. Akármilyen nagyszerű költők és tudósok osztozkodnak is ezek után a pénzen, az utókor számon fogja kérni, hogy az Ady utáni korszak legkülönb költőjének és reménységének éhen és őrülten, harminchárom éves korában meg kellett halnia, mint Csokonai Vitéz Mihálynak, akinek abban is utóda volt, hogy sokszor a Debrecentől Keszthelyig terjedő útnak megfelelő távolságokat kellett végiggyalogolnia az odavetett öt forintokért. Számonkérhetnők a kultuszminisztertől is, hogy egy nagy magyar költő megmentését nem tartotta reszortfeladatnak - de József Attila, ha magyar, keresztény és paraszt eredetű is, a nép költője volt, s még csak népivé sem divatosodott nem követelhetjük tehát a magyar szellem legfőbb hivatalos gondviselőjétől, hogy politikailag nem kívánatos zsenikre is kiterjessze gondoskodását. Bár Mauriac,6 a katolikus francia író éppen az elmúlt héten állapította meg, hogy Zay7 népfront-kultuszminiszter milyen példaadó lelkességgel törődik irodalompolitikai és világnézeti ellenfeleinek szellemi és anyagi érdekeivel, nem éppen meggyőző, ha a kultuszminiszternek francia precedensre hivatkozunk. A kultuszminisztert tehát nem terheli közvetlen felelősség, bár, akárcsak a német cserediákokat, József Attilát is beprotezsálhatta volna, amikor hajléktalan volt, valamelyik diákotthonba. De a Baumgarten-díj kuratóriumát, amelynek tudnia kellett, hogy ki volt és mit jelentett az epigonizmus korában József Attila, nem menti a felelősség alól, hogy éveken keresztül közönyösen tűrte, ahogyan ez a fiatal költő a vegetatív életért viaskodott, s rettenetes szegénysége hogyan pusztította el testét, lelkét, amelyben zsenialitása mindennek ellenére az utolsó pillanatig épségben maradt. Nem lehet felmenteni azokat, akik féltékenyen, hiúan vagy opportunusan nem adták meg neki a jussát, ami elsősorban neki járt, és akik még az egymás között felosztott babért is megtagadták tőle, hogy végül sorsa eszeveszetten 184