Téglás János (szerk.): Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1917-1941. 3. 1936. január - 1941. október (Budapest, 2003)
1938
gyár költőből békés halottá szenderült József Attila 3000 pengője. A díjkiosztó bizottság tanácskozásairól az idén a költő halála után kiszivárogni hagyatott a kegyes hír, amely szerint József Attila az idén 3000 pengőt kapott volna... Ennek ajószívű, nagylelkű cselekedetnek a híre valóságos pofon volt az irodalombarát közvélemény és a fiatal magyar irodalom sok mindent elbíró arcán. Mi szükség volt erre a riadt, utólagos önigazolást sejttető hírre? Mi szükség volt az atyaisteni teljhatalommal bíró, elevenek és holtak felett ítélkező irodalmi Olimposnak erre a nyilvánosságra juttatott kommünikére? Kinek akart békés igazságot, elégtételt adni? József Attilának-e, aki nyomorcsorbított idegállapotában zuhant a vonat elé, vagy annak az irodalmi közvéleménynek, amely évek óta dühöngve nézi az ezreskoszorúval kitüntetett Babits-epigonok glorifikálását? Ez a közvélemény már elkönyvelte magában, hogy igazi költő, nagy költő zsenigyanús művész nem részesedhet a Baumgarten-díj nagyobb arányú áldásaiban. Amikor a csodálatos termékenységű shakespeare-i kultúrájú Fodor József visszalökte az 1000 pengős vigaszdíjat, tette ezt azért, mert ugyanekkor valami Vörös János, vagy Sándor nevű költőcskének háromezer pengővel méltányolták versdolgozatait. Nem valószínű, hogy a kuratórium azóta megváltoztatta volna a magyar irodalomról kebelbelileg kialakult véleményét. Most, ezúttal mégis költőnek, nagy költőnek adta volna a 3000 pengőt? Olcsó bűvészmutatvány ez az utólagos önigazolás a halott József Attila sírja felett. József Attila míg élt, - nem volt a legjobb véleménnyel Babits irodalompolitikájáról. Ezt nem is tagadta. Általában balsorsa volt az őszinteség, amely az irodalom mameluk-világában a legsúlyosabb vétkek egyike. Babits, a pápa, a Nyugat, a Vatikán s ami innen jön, az ex cathedra: szent és sérthetetlen. József Attila lázadó volt s lázadásával lírájának orgonaharsogása elől is befogásra kényszerítette a kényes fűleket. Nem kapott nagy pénzt, hiába volt nagy költő. Most, hogy a halott már nem lázadhat, megszületett a kegyes vigasz; most már kitüntették volna. Féja Géza nemrég a Literaturában éles cikket írt az esszéista, nagyképű Nyugatról.1 Ez a régi, ragyogó orgánum elöregedett eunuchja lett a magyar irodalomnak. Egy-egy számába még betéved néha valaki az igazi nagyok közül, de menteni ez sem tudja a helyzetet. A lap szelleme egyenlő a Baumgarten-kuratórium szellemével. Tombol a közép215