Téglás János (szerk.): Baumgarten Alapítvány. Dokumentumok 1917-1941. 5. 1948. január 1. - 1951. május 25. (Budapest, 2007)
1948
Kazinczyé a reformkor előtt. Nemcsak mint költő vallotta a „soha meg nem elégedés” elvét, de mint irodalom- és szellempolitikus is. Nyugodtan mondhatjuk: ő nevelte igényre azokat a fiatalabb kortársait, akik azóta az irodalom döntő tényezői lettek. Tudása, erkölcsi tisztasága, műveltsége, humanizmusa nemcsak világító torony volt az ifjabb kortársak előtt, hanem serkentő példa is. О ismerte fel és juttatta szóhoz, sőt szerephez az elnyomott rétegek hivatott szószólóit; ő volt a kinövéseitől mentes új népiesség gyámolója az első lépések idején, sőt ez a fiatal irányzat, mely aztán a Nyugattól részben elválva, a régi Válasz körül kristályosodott, majd a Kelet Népébe torlódott át, Babitsra sem marad hatás nélkül. Elég csak a Jónás könyvére utalnunk. Hogyan lehet, hogy mindebből József Attila kimaradt? - merül fel az ünneprontó kérdés. Ismerjük el a költők érzékenységét. Minél többet adnak magukra, annál kényesebbek, hiúbbak a költők. Mondjuk már ki egyszer: a nagy félreértés nem esztétikai, mégcsak nem is irodalompolitikai, hanem tisztán emberi okokkal kezdődött... E sorok írója már hangoztatta: József Attila ma is élne, ha legalább az irodalmi fórum részéről megkapta volna az érdeme szerinti megbecsülést. Ismerjük el a költők érzékenységét. Nemcsak Babits Mihály tehetett arról, ami történt, sőt nemcsak ők ketten. József Attila szálka maradt Babits Mihály lelkében, de nem azért, mintha József Attila költői nagyságával nem lett volna nagyon tisztában. Jankovich Ferenc * Pénteken este a Baumgarten Alapítvány ünnepi estet rendezett Babits Mihály emlékezetére, a költő születésének 65. évfordulója alkalmából. Dr. Basch Lóránt megnyitója után dr. Bóka László államtitkár mondott emlékbeszédet, új megvilágításban mutatván be a közönségnek a nagy humanista költőt és irodalmárt. Palotai Erzsi, Simonffy Margót és Ascher Oszkár Babits-költeményeket szavaltak nagy sikerrel. Országh Tivadar, dr. Fellner Ferenc és Tibor Zoltán Kása György Babits verseire szerzett „Istenes énekek” című zeneművét adták elő. 87