Valachi Anna: Csigavonalban a Parnasszusra. Rákos Sándor földi poklai és táguló költői világa. Alkotáslélektani"fejlődésregény" (Budapest, 2009)
Közel és messze
Két és fél hónap alatt annyi lélektágító, eszméltető kulturális élmény érte, mint addigi életében talán soha. Szállodák, bisztrók, kávéházak, múzeumok, emlékezetes találkozások - a franciaországi naplóban nyomon követhetők a szellemi kalandozásként megélt párizsi utazás fontos stációi. A Louvre „gigantikus történelemlépcsőjén” leszállva, a földalatti termekben a Gilgames magyar fordítója végre szembesülhetett az ókori Mezopotámia tárgyi emlékeivel - s ahogy fölfelé haladtak, a görögök, a rómaiak, „aztán sorra a történelmi korok, az örökélet hierarchiájában, a függőleges, majd a vízszintes tagoltság szinte átfoghatatlan kiterjedésében”148 - valóságként szembesült húszéves kori lírai riportjának metaforáival: „Mint a legtöbb térbeli fogalom az igazán nagy pillanatokban, egyszerre időbelivé is válik. Nemcsak házakat, utcákat, kutakat s ami ezekkel egy - magasságokat és mélységeket és távolságokat jelent, a három dimenzió a maeterlincki negyedikbe, az időbe torkollik.”149 Ha néhány héttel korábban érkeznek Párizsba, bizonyára részt vehettek volna Weöres Sándorral és Pilinszky Jánossal együtt a Kaleidoszkóp Színházban a magyar költők estjén, ahol Jean Fóliáin150 fordításában Rákos Sándor verse is elhangzott.151 Természetesen a magyar költő és francia fordítója személyes találkozása nem maradhatott el. Rákos Sándor ekkor talán még nem is sejtette, hogy Fóliáin - akit a francia Berdának tartottak, és külsőleg is az újpesti vagabund költőre emlékeztette -, későbbi maszkos verseinek egyik inspirálója lesz. Mindenesetre remekbe szabott kis portrét rajzolt róla útinaplójában: „vacsora Follainnel: ha fölteszi cvikkerét, régimódi bírónak látszik, Balzac vagy Dickens modorában; roppant eredeti figura lehetett, mikor igazságosztói pulpituson ült - mert valóban bíró volt évtizedeken át; de ha levette a cvikkerét, csokornyakkendősen, bordó mellényesen okos, kiábrándult öreg artistára emlékeztet, aki az esti műsor szünetében elgondolkozva üldögél a kislócán; ha étkezik, táguló cimpájú, húsos orrát az inyesmesterség radarjaként működteti 148 Rákos, 1974. 31. 149 Rákos Sándor: A tizenegyedik óra. Képek az ünnep árnyékából vasárnap délután. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, (Trianon 22.) 1941. november 22. 8. oldal. 150 Jean Fóliáin (1903-1971): francia költő, műfordító. Magyarul olvasható verseskötete: Az élet képei. Bevezető: Illyés Gyula: Fóliáin, vagy a személytelen líra. Európa, Bp., 1964. 151 A párizsi költői estről így számolt be Pilinszky János az Új Ember 1963. július 14-iki számában: „A francia költők vonzalma a magyar költők iránt a valódi fölfedezés erejével hat. A Kaleidoszkóp (kis színház a latin-negyedben) zsúfolásig megtelik hallgatókkal, s a közönség fele kiszorul az udvarra, be kell ereszteni a kulisszák közé. A hangulat közveüen és testvéries. Pierre Emmanuellel Weöres Sándor és én a földön ülünk törökülésben. (Emmanuel különben épp ma kapta meg a francia akadémia nagydíját!) Színészek és költők sorra olvassák fel a verseket: Adyt, József Attilát, Babitsot, Kosztolányit, Radnótit - franciául. Guillevic például oly bensőséges átéléssel szavalja Juhász Gyulát, mintha pillanatra maga az elhagyott költő jelent volna meg közöttünk. Weöres Sándor magyarul is elmondja »Valse triste« című versét a francia tolmácsolás után. Számomra különös élmény, amikor Emmanuel elszavalja leghosszabb versemet, az »Apokrif«-ot, megszállottságig hiteles átéléssel. Weöres Sándorral közösen segítjük vissza törökülésbe. A fesztelen és mégis fegyelmezett este Kormos István és Rákos Sándor egy-egy versével zárul.” (In: Pilinszky János: A mélypont ünnepélye. Próza. I—II. Szépirodalmi, Bp., 1984. Idézett hely: I. kötet. 209.) 171 I