Varga Katalin (szerk.): Ady szerelme: Ada (Budapest, 2002)
„Egy férfi jött be a szanatórium éttermébe, különös, bizonytalannak tetsző, ingó járással, arca verejtékezett, kezei reszkettek, fáradt, közömbös tekintete enervált, beteg ember benyomását keltette, de lassú mozgásában volt valami úri és dölyfös hanyagság is. ttem volt szép férfi, de különös és nyugtalanító. Választékos megjelenésében volt valami arisztokratikus, s ezt a benyomást csak fokozta a megkülönböztető figyelmes hódolat, amellyel az orvosok, a személyzet és a vendégek körülvették. De morbid megjelenése valahogy paradoxnak is látszott: fürtös barna haja s égő, nagy szemei valami fiatalos, szinte gyermekes vonást kölcsönöztek tekintetének... Azt hiszem, a szeme volt rajta a legjellegzetesebb. Szép, mély tüzű, vágyódó, menedéket kereső, szomorú szemek. Ilyen volt, mikor először láttam, a szanatórium híres betege, Ady Endre..." fogékony lelkű, művelt fiatal nő hamar fölébresztette Ady érdeklődését. A finom megjelenésű, vörhenyesszőke hajú, kék szemű Ady Endre születésének százhuszonötödik évfordulójára váratlanul előkerült a költő hét levele, melyeket Bisztriczky Józsefnéhez, azaz Adához, Városmajor Szanatórium-beli szerelméhez írt 1912 folyamán. A levelek létéről és hozzávetőleges tartalmáról már 1933-ban tudomást szerezhetett a szűkebb szakmai és a szélesebb olvasóközönség, ugyanis Mittay László tanár, egy Adával készített interjúba ágyazva, néhány mondatot közölt belőlük. A levelek híján az irodalomtörténészek csupán ezekre az idézett mondatokra, a kortársak memoárjaira és persze az Adához írott Mittay László