Varga Katalin (szerk.): Ady szerelme: Ada (Budapest, 2002)

„Egy férfi jött be a szanatórium éttermébe, különös, bizonytalan­nak tetsző, ingó járással, arca verejtékezett, kezei reszkettek, fáradt, közömbös tekintete enervált, beteg ember benyomását keltette, de lassú mozgásában volt valami úri és dölyfös hanyag­ság is. ttem volt szép férfi, de különös és nyugtalanító. Válasz­tékos megjelenésében volt valami arisztokratikus, s ezt a be­nyomást csak fokozta a megkülönböztető figyelmes hódolat, amellyel az orvosok, a személyzet és a vendégek körülvették. De morbid megjelenése valahogy paradoxnak is látszott: fürtös barna haja s égő, nagy szemei valami fiatalos, szinte gyermekes vonást kölcsönöztek tekintetének... Azt hiszem, a szeme volt rajta a legjellegzetesebb. Szép, mély tüzű, vágyódó, menedéket kereső, szomorú szemek. Ilyen volt, mikor először láttam, a szana­tórium híres betege, Ady Endre..." fogékony lelkű, művelt fiatal nő hamar fölébresztette Ady ér­deklődését. A finom megjelenésű, vörhenyesszőke hajú, kék szemű Ady Endre születésének százhuszonötödik évfordulójára váratlanul előkerült a költő hét levele, melyeket Bisztriczky Józsefnéhez, azaz Adához, Városmajor Szanatórium-beli szerelméhez írt 1912 folyamán. A levelek létéről és hozzávetőleges tartalmáról már 1933-ban tudomást szerezhetett a szűkebb szakmai és a széle­sebb olvasóközönség, ugyanis Mittay László tanár, egy Adával készített interjúba ágyazva, néhány mondatot közölt belőlük. A levelek híján az irodalomtörténészek csupán ezekre az idézett mondatokra, a kortársak memoárjaira és persze az Adához írott Mittay László

Next