Zalán Magda: Barátok a magosban (Budapest, 1995)
Barátok a magosban
rogytam az ajtón, egy cédulát találtam az asztalra helyezve. Az ismeretlen írást alig tudtam kibetűzni. „Magda édes! Imi nehéz. Nagyon. Inkább személyesen jöttem Rómába. Pechem van: nem vagy itthon. Hívjál fel, ahogy tudsz, gondolom reggel tájt, de este is remélem, otthon vagyok úgy 12-1 tájban. Milliószor csókol Pécsi Sanyi." Az aláírás végképp megfejthetetlen volt, de a nagyvonalúan estének nevezett éjfél s az utána következő óra rásegített írójára. Sanyi, akárcsak első pesti látogatása alkalmával, színházon nevelt, antipolgár éjjeli bagoly maradt. Az olasz színpad egyik nagyasszonyának, Lea Padovaninak volt a vendége. Még Pestről ismerték egymást, a magyar-francia-olasz koprodukcióban készült Germinal-ban játszottak együtt. Keresve sem lehetett ellentétesebb emberpólust találni: a hűvös, zárkózott, szalonéletre csiszolt úriasszony és a szélesen gesztikuláló, öblösen nevető, életszagú Sanyi. Mégis őszintén szerették egymást, ami csakis Pécsi érdeme volt. Néhány napig jártuk akkor, 66-ban közösen az Örök Várost. Fáradhatatlan volt. Mindent látni, mindent tudni akart. Miatta vettem meg az első római útikalauzt, lemondva néhány ebédről, csakhogy kielégítsem a kíváncsiságát. Emlékszem, még később, a Pestre utánaküldött leveleimben is a Piazza del Popolo ikertemplomainak történetét, Valadier életrajzát, a Bemini egyiptomi monolitjára állított kis elefántnak a pontos helyét kellett leírnom. Egy délután felvittem a magyar származású Bruck Edithez. Már nem tudom hogyan, hogynem, Sanyi szavalni kezdett. A hangja igazán nem volt az a bizonyos zengő gordonka, amely a honi hagyományok szerint alapfeltétele a versmondásnak, s amelynek a legtöbb magyar színész annyira rabjává lesz, hogy szavalni készteti akkor is, amikor pedig vers helyett egy filmdialóg aszfalthoz kötött nyerseségére lenne szükség. Tán életemben nem hallottam olyan szépen szavalni senkit, mint akkor Pécsit, aki nem volt par excellence versmondó. A szívével mondta, nem a zengő hangjával József Attila Kései sirató-)át, a Tetemrehívás-t, Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom-)át, a Szeptember végén-1. Azelőtt sem, azóta sem éreztem magam olyan jóvátehetetlenül idegenben, mint azon a délutánon Róma szívében, magyar verssorok muzsikájában.- Egy kicsit züfeceltem... - mosolygott zavartan, apróra szűkülő szemmel, amikor észrevette, hogy Bruck Edit könnyezik. A züfec a magyar színészek tolvajnyelvén a kulisszahasogatást, a ríkatást jelenti. Valószínűleg egy hivatásos kritikus szigorúan rá is bólintott 71