Zalán Magda: Barátok a magosban (Budapest, 1995)
Barátok a magosban
1976 júniusában neki is letelt a darab-idő, elment 6 is imádott Szendrő Jóskája után, másik Szindbádja a magyar színivilágnak. Nem tudom, sírjánál ki beszélt, mit mondott, de azt tudom, nehéz dolga lehetett. A halottaknak kijáró kegyelettel kiagyalt emlékezések méltatlanok a Latinovits pokoljáró művészegyéniségéhez, egy tárgyilagosságra törekvő portré meg hibáinak, különcségeinek litániájával éppen attól fosztaná meg emberségét, ami a legerősebb volt benne: a költészettől. „... dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes."- ismételgette hol csendes, hol robbanó indulattal József Attiláját, és valóban, mindent amit tett, azért tette, hogy az a csillag, amelyre gyerekfejjel feltette az életét, a színjátszás csillaga pontosan, szépen menjen. Amikor kötözködött, veszekedett, sőt pofont csattantott, nem személyes apróbb-nagyobb sérelmeiért tette - bár olyan érzékeny volt, mint egy házatlan csiga - de mindig az előadás tisztaságáért, nemességéért. Igaz, hogy hajthatatlanságával nem egyszer éppen 6 tűnt az előadás kerékkötőjének. De legszenvedélyesebb ellenfeleinek is, ha csak szemernyi elfogulatlanság lakik bennük, utólag mindig be kellett látniuk, hogy jobban szolgálták volna az ügyet (nem a saját hiúságukat, tekintélyüket), ha engedtek volna neki. A packázó kedvű Sors úgy rendelte, hogy ritkán engedtek neki, s az örök „harminchat fokos lázban" égő ettől még jobban izzott. A valódi zsenik csalhatatlan, álszerénységet nem ismerő biztonságával beleroppant, hogy tudta, igaza van. Csak azt nem tudta, hogy a tömegbe szorított emberiség, ha életben akar maradni a társadalomnak nevezett sziklakalodában, nem hallgathat mindig az emeltfejű előlfutókra, kell tudnia lehajtott fejjel, kushadva is araszolni. Mikor történt? 1958-ban? Egy mártonhegyi kertben hallgattam, hogy a Bakaruhában tündökletes sikerű rendezője, Fehér Imre készülő második filmje, a Gyalog a mennyországba frissiben kiválasztott, ismeretlen debreceni színész hőséről beszélt. „A szeme...! Valóságos állatszelídítói bűverő sugárzik belőle. És valami megfoghatatlan szomorúság." Két év múlva, 1960-ban láttam először ezeket a bűvös sugarú szemeket. Megkövültén nézem az irataim közül előkeresett, akkori 74