Zalán Magda: Barátok a magosban (Budapest, 1995)

Barátok a magosban

Latinovits-fotót: a tiszta tekintetű, sima jódiák arc tizenhat év alatt huszonhatot öregedett. De negyvenöt évének színezüst haja, gyúró­dott vonásai jobban illettek zaklatott leikéhez, mint az a homlokába hulló tinccsel kedvesen, érdeklődőn a világba néző arc. „Láttál már ilyen röhögnivalót?" - tolta elém egyszer, tán épp 1960-ban a kezét. Tömpe ujjai formátlan körmökben végződtek. „Egy költői atlétához egy vályogvető cigány kezét csapta a természet. És akkor még akad, aki elvárja, hogy kiegyensúlyozott legyek!" Nem, nem volt kiegyensúlyozott sosem. Békét csak önként válasz­tott halálában talált. Távozását úgy látom magam előtt, ahogy a festményszépségű Huszárik-filmben: Szindbádot felleghajtójával vállán viszi az üresbakú kocsi, látóhatárt ölelő lapályon, kocogva, de feltartóztathatatlanul, ki az emberlakta tájból, ki a világból. A világ­ból, amely sokkal jobban fájt neki, mint amennyi fájdalmat Latinovits okozott az őt sűrűn bepanaszoló világnak. Kevesen szerették, mert keveseknek engedte meg, hogy szeressék, pedig Ködszurkáló című önéletrajzában az egyik fejezet mottójául választott József Attila idé­zettel kiáltotta világgá szeretetvágyát: (1976) „Egyedül voltam én sokáig, Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták: bár velük voltam volna én boldogan." Fekete-fehér elégia Huszárik Zoltán Az emlékek úgy jönnek elő, mint egy filmforgatókönyv oldalai, s ezen nem is csodálkozom: filmes volt. A különös az, hogy az egész valahogy színek nélkül van. Fekete-fehérben emlékszem rá, szélső­ségekben, amint szélsőséges volt ő maga is. Két emlékkép a legvehemensebb. Az első találkozásé és az egyik utolsóé. A kettő közé simulva megfér az egész Huszárik 75

Next